Forrás, 1975 (7. évfolyam, 1-12. szám)
1975 / 7-8. szám - DOKUMENTUM - Szőke Péter: Díszpolgáravatás Galántán
— Rozi! Ágnes! Hol vagytok! És ti, többiek: vágai, vízkeleti, taksonyi derék, daloskedvű lányok, apámék tovatűnt drága cselédei, első igazi, felejthetetlen zenetanáraim! A neveteket kiáltom. Merre vagytok! Eljöttem Galántára hogy itt, mindenki előtt megköszönjem nektek ti kedves, mosolygósdolgos parasztlányok, örök, leróhatatlan hálára kötelező, múltbaveszett professzoraim, hogy tőletek tanulhattam meg az első magyar dallamot, hogy titőletek tanulhattam meg magyarul dalolni és magyarul hallani. Általatok tudtam meg nemzetem legjavától, mi a magyar zene, s hogy van magyar zene! Rozi! Ágnes! Talán még éltek. Talán itt is vagytok valahol, akiknek én egész pályámat és hírnevemet köszönhetem. Dalaitok örökké élni fognak! Dalaitokban örökké élni fogtok! — Ez a cselédeiket magasztalja! —szalad ki a megrökönyödés Letocha-Lengyelfalussy esperes száján. — De boldog volnék — folytatja Kodály —, ha most megszoríthatnám a kezeteket és megmondhatnám nektek: én mindent titőletek kaptam! Ez hozott el engem Galántára, ti hívtatok meg engem ide. Az ezer ifjú Rozi, az ezer új Ágnes, a ti dalaitokat folytató mátyusföldi gyermekeitek és unokáitok közé. Apám itt volt állomásfőnök Galántán. És jeles muzsikus is volt. Korán megtanított zenélni. Két vonatérkezés között gyakran szólt a mi házunkban Haydn, Mozart, Beethoven kamarazenéje. Lehettem volna tehát zeneszerző, a klasszikus mesterektől tanulva, s talán európai hírű is, akkor is, ha sose találkozom Galántával. De magyar zeneszerző, magyar zene szerzője nem lehettem volna soha a házunkban megforduló szolgálóleányok nélkül, akiknek danája először döbbentett rá: amit ők dalolnak, az a mi ismeretlen, történelmünk során tőlünk elidegenített, de most újra megtalált saját zenei anyanyelvűnk: az igazi klasszikus magyar zene világa! — Rozi, Ágnes, ezért olyan kedves nekem még a nevetek is, és megindító számomra az emléketek- Zengjen hát most a hangotok ezer gyermekszájon át! — Ezért ugyan kár volt Kodályt meghívni Galántára! — mondja valamelyik helybeli úriasszony. Annyi bizonyos, az ő világukban szokatlanok Kodály gondolatai. Úgy jött le Kodály az emelvényről, hogy egyetlen elismerő szava se volt a megyei, a járási, a helyi és az egyházi előkelőségekről. Ehelyett régi, tanulatlan cselédeket invokált haló poraikban. Csak a népet ismerte el Kodály és illette meleg szavakkal az urak-emeltette szószékből. És látogatásával csak a nép tanítóit emelte ki, vállukon a legnagyobb, de legszebb felelősséggel. Egészen elfeledtem a nyitott gyűjteményt Kodály székén. De Kodály nem felejtette el. Pereg most már a műsor. Iskola iskola után jön s megy, és folyton változik a dal és a táj. Kodály már gyakrabban felnéz a lapokból. De már késő. Ezután a beszéd után semmit se bocsájtanak meg neki. Megfellebbezhetetlennek látszik az ítélet: Kodály nem méltó Galántához! A felszín alatt azonban másik ítélet is születik: Galánta nem méltó Kodályhoz! Nekem meg úgy tetszik: két Kodály és két Galánta van. Galánta nagyobbik, daloló-munkálkodó fele és Kodály a zenealkotó és népzenetudós méltók egymáshoz. És az is nyilvánvaló, kihez szólt a műsornyitó Magyar hiszekegy és a műsorzáró Horthy Miklós, én is a tied vagyok, és kihez szólt mindaz a szép és igaz éneklés, ami közte volt: az Énekelj magyar ifjúság, a Tánckánon, a mátyusföldi népdalok, a katona- és kurucdalok, a Háry János dalai, a vágai dalok, Bartók Áldja meg az Isten-e, Kodály Búcsúzója és a Bicinia-énekek, az Őszi harmat után, a Jól van dolga, az Összegyűltek, a Sárga a csikóm, majd végül a hatalmas Nyárkánon öt iskola és a beugrott Hanza-férfikar együttes megszólaltatásában ! Kodály még ezalatt is ölében tartotta népdalgyűjteményemet. Nem mehetek hát el innen, arra kényszerítve, hogy bitoroljam a szentszéki tanácsos helyét. Végül az esperes urat kérik a záróbeszédre. Kodály mélyen ráhajol egy népdallejegyzésre. Sietnie kell, hogy a háromszázadikat is megnézhesse még. Amikor pedig az esperes az utolsó szót kimondja, Kodály összecsukja ölében a tömböt, és kezét nyújtja. — Sokat tanultam belőle. Látogasson meg Budapesten. Mindenki feláll, s lelkünket megtöltik az ezernyi torokból felharsanó, a magyar nép zivataros századairól daloló Himnusz hangjai. Kodály szelleme itt marad Kodálynak már csak a hűlt helye emlékeztet arra, hogy valami történt. Kiábrándultán és kényszeredetten „udvarolhatnak” most neki idecsábítói. Akik mindent vártak, de semmit se kaptak tőle. És milyen boldogan indulok én most hazafelé, aki semmit se vártam, és sokat kaptam tőle. Rozi! Ágnes! Hallom belülről halkan Kodály kiáltását, s átmelegszem tőle, mintha tovaszállt édesanyámat hívná. Keresem a gyérülő tömegen át Galánta díszpolgárát, alacsony égboltunk tovaszáguldó üstökösét. Talán a vacsoránál még beszélhetek vele. Hiszen egyetlen gondolatot se cseréltem vele, pedig annyi kérdeznivaló nyugtalanít. 81
