Forrás, 1975 (7. évfolyam, 1-12. szám)

1975 / 7-8. szám - DOKUMENTUM - Szőke Péter: Díszpolgáravatás Galántán

a népiskola és a polgári iskola tanítósága, az adóhivatal, a vámhivatal, a határrendőrség személyzete. De három orvos, két patikus, három ügyvéd és három katolikus pap is él itt, akik közül különösen a két utóbbi kategória tölt be aránytalanul nagy hatalmi szerepet. Nemzetközi hírű volta maga külön világában a galántai rabbi képző főiskola és a zsinagóga. A túlnyomóan magyar lakosság tehát ma már nem paraszt. A valamikori grófi Esterházy-birtok béreseit és cselédnépességét elnyelte itt a kereskedelem és az ipar. Urait pedig, és a hozzájuk közel állókat, a Trianont követő felemás csehszlovák földreform. A környéken él a Fekete báró; itt van az Esterházy-Ceresetto csonkabirtoka, s a báró Kuffner-féle virágzó diószegi cukorgyár és gazdaság. A vasúti fővonal és a község belsejébe vivő tak- sonyi országút között a szövetkezeti központ sokemeletes toronysilója tövében éktelenkedik roskadozó és kétes vályogputrijaival a „híres” galántai cigány-péró, amelyből tolvajokon és prostituáltakon kívül ügyes és szorgalmas toll- és tojásgyűjtők, jeles prímások és cigányzenekarok kerültek ki.

Galánta mai kultúrája van ebben a keretben. Kulturális központ a Katolikus Kör: operett- és népszínműelőadások, farsangi bálok, gyűlések színhelye, az ifjúság találkozóhelye. A Hanza Alkalmazottak Körében is kártyázgatnak és sakkoznak fröccs mellett esténként. A három kocsma, mint a vásárjáró vidéki parasztság és a helybéli polgárság hangos találkozó- és vitafóruma, szintén betölt némi művelődési és hírcserélő funkciót.

Aki magasabb művelődési törekvések nyomait kutatná Galántán, annak nem lenne sok dolga. Elég volna, ha bekopogna az iskolákba; először a szélesebb műveltségű tanárokat foglalkoztató állami polgári iskolába és a Hanza Szövetkezeti Énekkar próbáira, melynek karvezetője vagyok. Dalosaim legjava, sajnos, az orosz fronton harcol. Korábban bíztunk erőfeszítésünk értelmében. De sajnos, éppen legszebb népdalénekléseink — nem is csak Bartók vagy Kodály feldolgozásában — nem találtak igazi befogadásra Galánta „felső százában”.

— Mit akarnak maguk mindig azzal a „Bartók—Kodály”-lyal! Énekeljenek nekünk inkább dallamos és fülbemászó magyar nótákat! — tanácsolta az énekkarnak egyszer Lengyelfalussy esperes úr (szentszéki tanácsos, a szövetkezeti központ igazgatóságának befolyásos tagja); máskor meg maga Kuthy Géza dr„ a leggazdagabb galántai ügyvéd (aki egyben a szövetkezeti központ és így a „szövetkezeti” énekkar elnöke volt).

— Olyanok ezek, a maguk szerint ősi magyar népdalok — mondta az egyik fellépés után Nagy Ferenc, a Hanza Szövetkezeti Központ vezérigazgatója—, mint az én somorjai festőművész barátomnak, Prohászka Pistának a festményein a „zöld farkú tehén”.

Ám mégsem az ellenérzés, hanem a SAS behívók törték le a galántai zenei tervek szárnyát.

Nem kellett a galántaiaknak a népdalok magyarsága. Milyen lehet hát az a magyarság, melyet a magukénak éreztek!

Galánta felső és középső rétegeiben a „magyar érzést” alapjában a régi cseh nemzetiségelnyomó politika és a Trianon utáni „odaáti” (most itteni) — 1943. szerk. — feudalista irredentizmus járványa nevelte. Emlékszem, Csimma barátoméknál egy átmulatott éjszaka hajnalán, hogyan került elő az ágy szalmazsákja alól a csehek bejövetele óta ott rejtegetett magyar nemzeti lobogó, és Mihalik Jánosnak, a Magyar Keresztényszocialista Párt titkárának példáját követve, hogyan borult térdre alatta a társaság, s könnyeit hullatva hogyan csókolgatta a piros, fehér, zöld színeket, aranyos rojtokat, szegélyeket. Ekkor „igazi s nagy magyaroknak” érezték ott magukat, s érzésük elég őszinte is volt.

Ám dehogy csak galántai volt ez a magyarkodás!

Megismertem Dunaszerdahely „ébredő-virrasztó” magyarjait is, akik vagy húszán — élükön a későbbi galántai főszolgabíróval — a Bibis-féle vendéglő zárt különtermében összeöntögették poharukba a zöld, fehér és piros italokat, melyek különböző fajsúlyúknál fogva a magyar nemzeti színek sorrendjében lebegtek egymás alatt; s a jelenlevők körülállták „vigyázz”-ban a „stampedlitüzektől” lobogó hosszú vendégasztalt, a Himnuszt énekelve.

Emlékszem, amikor 1938-ban Hitler és Mussolini „jóvoltából" (és de sokan nem törődtünk akkor ezzel!) újra magyarok lettünk Galántán is, egy teljes hétig aranyrojtos Petőfi-nyakkendőt viseltek a galántai magyarok, és sírtak örömükben a Himnusz, a Szózat és a Boldogasszony Anyánk hangjainál.

Ez idő tájt buzgó névmagyarosítási mozgalom is indult Galántán. így lett Letocha József esperes úrból Lengyelfalussy József, s ekkor kereszteltettek Pánddá a Palczmann fiúk édesapjukkal együtt; Vidrává a Waisz testvérek, s így vált Nemessé Porubszky, Bakayvá a Protmann, Felekivé a Filberger. De még a magyart csak törve beszélő derék szlovák Dubaj is — volt grófi inas, most pedig a Hanza szövetkezet kocsisa történelmi hangzású új nevet kapott az új, elég pogány nagy keresztelkedés- ben, mert a bakon ezután már Hunyadvári Károlyként ült.

De Galántán is nyugtalankodni kezdett az „örök és szent magyarságra” ajzott lélek, amikor az „édes anyaországból” a hivatalokba egyre nagyobb számban kinevezett vezető tisztviselők és feleségeik elvárták a fizetési osztályuk alapján kijáró „tekintetes” és „nagyságos” címeket. Mi már hozzászoktunk ahhoz, hogy a polgári csehszlovák köztársaság eltörölte a grófi és a bárói címmel együtt a megkülönböztető megszólításokat is. Egy öreg csallóközi magyar parasztember levelet írt az általam szerkesztett Hanza Szövetkezeti Újságnak, és kérte: „nyomtasson ki egy olyanféle skálát, amelyből kitanulhatná mindenki, hogy mostanában kinek milyen titulus jár. Csak a parasztnak nincs semmi73