Forrás, 1975 (7. évfolyam, 1-12. szám)
1975 / 7-8. szám - MŰHELY - Széll Jenő: A legmélyebb rétegekig
te. Hogy nagyszerű falusi, hagyományban élő népdalénekesek kerültek megint elő, ahhoz hozzá voltunk szokva. Az újdonság az volt, hogy először jelentkezett valami, amiről az üggyel foglalkozóknak sejtelmeik ha voltak — legtöbbjüknek sejtelmeik sem ... Hogy az értelmiségi fiatalság körében földcsuszamlásszerű változásnak lehettünk tanúi. Aminek elsődlegesen nem is az a lényege, mintha afiatalság egészében egyebet sem kívánna, mint népzenét. Azt hiszem, egy távolabb mutató ízlésváltásról van szó: Magyarországon mintha első ízben jelentkeznék egy olyan nemzedék, amely majd érett korában nem a késői bécsi operett és a késői magyar népszínmű magatartásformáihoz, ízlésvilágához kíván igazodni, amely szakítani tud egy évszázados magyar dzsentri-polgári ízléshagyománnyal. Ennek afiatalságnak (és nemcsak az értelmiséginek) még a könnyűzenei — beat- vagy pop-zenei — érdeklődése is más, mint az előtte járóké volt. Elég az hozzá, hogy véleményem szerint ennek az ízlésváltásnak a népdaléneklésben mutatkozó megjelenése volt az, ami valóban izgalmassá tette a Röpülj pávát. Ha szabad ilyen hangzatosán fogalmazni: mikor a húszéves Faragó Laura szakítva a meggyökeresedett szokással, kiharcolta, hogy őt ne kísérje zenekar, mert olyan népdalokat énekel, amelyeket nem is lehet ilyen zenakarral kísérni. Engedjék kiállni a minden öltöztetés és felcicomázás nélküli puszta népdallal, mert az úgy a legszebb ,.. azt hiszem, ez volt a pillanat, amikor ,,a kisded megszületett”, amikor egy új, nekünk idősebbeknek első hallásra talán meglepő népdaligény jelentkezett. Azóta ugyancsak a Röpülj pávában feltűnt két fiatalember arra a gondolatra jutott, hogy nemcsak a népdaléneklésben kell minél inkább megközelíteni a hozzá tartozó autentikus előadói stílust, hanem fel lehet éleszteni a népi hangszeres muzsikálást is, azt is meg lehet szerettetni afiatalsággal. Hogy ez mennyire egy ízlésáramlat kifejezése, és nem pusztán Sebő Ferenc és Halmos Béla ötlete volt, mutatja, hogy a kezdeményezés milyen gyorsan talált számos követőre. Ne tagadjuk: van ebben a jelentkezésben valami hadüzenetszerű, valami kihívó. A népdaléneklés fórumain azóta bizonyos feszültséget, polarizációt lehet észrevenni. Akik a népzenével hivatásszerűen foglalkoznak, és akik csupán élvezői, mintha táborokra szakadnának. Annyi baj legyen! A vita nélküli teljes egyetértés általában a problé- mátlanság és nem az élet jele. A feszültség néha megfogalmazódik. Ha jól emlékszem, az egyik salgótarjáni népdalfesztivál kommentárjában hallottam a megkülönböztetést: vannak hivatásos népdalénekesek, akik a hagyományos népdaléneklést művelik, és vannak, akik a korszerűt. Tehát szembeállítva a hagyományost a korszerűvel. A hagyományosra példát is mondtak: Budai Ilona, Ferencz Éva. A korszerűre név szerint nem mondtak példát, de bemutatták: a korszerűséget nagyobb létszámú zenekar többé-kevésbé modern effektusai képviselték. Nem érzem indokoltnak az efféle szembeállítást. Véleményem szerint éppenséggel azok a korszerűek, akik a hagyományos népdalinterpretációra törekednek. Világszerte tapasztalható jelenség ez. Gondoljunk csak arra — legalább az idősebb jelenlevők —, amikor a világ fölfedezte a negro spiritualt, az amerikai négerek dzsessz fogantatású vallásos énekeit, első világszerte ismert terjesztői a nagyszerű Marian Anderson és Paul Robeson voltak. Ha ma a rádióban előkerül egy-egy spiritual-lemezük, csodálkozunk, hogy miért is rajongtunk értük annak idején. Ok ugyanis akkor nem tudták másképp „közel hozni:’ a közönséghez a néger folklórt, mint hogy Schubert-dalt vagy operaáriát csináltak belőle. Ma már rég megszoktuk, hogy a negro spiritualt előadni is autentikusan kell. Ifjúkoromban a világ könnyűzenei piacán Paul Whiteman és szimfonikus dzsessz zenekara volt az első számú sláger, mindenütt az ő lemezei futottak. Harmincöt-negyven tagú szimfonikus zenekar, minden muzsikus pontosan szólamból játszott, White69
