Forrás, 1975 (7. évfolyam, 1-12. szám)

1975 / 7-8. szám - MŰHELY - Féja Géza: A honalapító

faragók, a városi meg a falusi életforma között lebegő átmeneti elemek és „a népek ősi alaprétegének költészete között”. Az utóbbit a nemzeti műveltség szerves részének, nálunk pedig egyenest „nemzetfenntartó erőnek” ítéli. Kodály, midőn ezt leírta, tudta, hogy közeledik az ő órája; hátrálás vagy megtorpanás géniusza halálát jelentené. Megkezdett művét fokozott hévvel folytatta a Tanácsköztársaság idején, bukása után nem is késett ellene a hajsza, nemsokára pedig a védelmére kelt Bartók ellen folytatódott, s végső sorban egyedül immár megszerzett európai rangjuk védte meg őket. Ugyanakkor ez a megpróbáltatás még jobban felszabadította teremtő erőiket, nem utolsósorban lírájukat.

Az elhivatott akkor vállal korszakot nyitó szerepet, midőn a nemzet életében űr keletkezik. Ez történt Ady halála, illetve a forradalmak bukása után. A Nyugat továbbra is a haladó polgárság igényeit szolgálta, bár ez a réteg egyre fogyatkozott, a polgári átalakulás terve pedig vérszegény illúzióvá töppedt. Kodály társadalomszemlélete már ekkor fejlett fokra jutott, az életet bonthatatlan egységnek tekintette, a műveltség ügyét nem választotta el a közösség sorsától. Látta, hogy a haladó polgárság fogyatkozásával egyre növekszik a főként hivatalnokokból rekrutálódó habarék-középosztály szerepe, holott képtelen az európai kultúra befogadására, elutasítja hagyományainkat csakúgy, mint a korszerű műveltséget, sőt már anyanyelvűnket sem érti, mert gyatra fordítás-nyelven beszél. Megérkezett a korszakváltás ideje, mert csakugyan „szörnyű nagy romlásra készült Pannónia”, az értelmiség rangját viselő réteg az élettől s a néptől egyaránt elszakadt. Az új korszak főhőse pedig Kodály Zoltán lett, elsősorban az ő művei és írásai küldtek szét teremtő izgalmakat.

Távolról sem véletlenül zenésítette meg a Kádár vitézről szóló históriás éneket, saját elrendeltségéről vall, a sors néki kiáltja:

Vidd el fiam, vidd el a zászlót más útra!

Hogy el ne vesszen urunk kevés hada.

A zászló a haldokló Ady kezéből hullott ki, Kodály fölemelte és tartotta mindhalálig. A „más út” pedig befelé, a legmélyebbre, az immár csaknem elsüllyedt népkultúrához vezetett. Midenképpen nagy kultúra építése volt a feladat, ilyet pedig Goethe fiatalon, 1784-ben megfogalmazott „végrendelete” értelmében csak gránitra építhetünk. Érdekes, hogy Goethének ez az üzenete mindig akkor szólal meg újra, midőn végveszély fenyeget, vagy szellemi Ínség aszal. 1940-ben Loerke közli tiltakozásnak szánt humanista antológiájában. Kodály magyar-német szakos tanár is volt, és bizonyára goethei ihletésre írja a Bicina Hungaricában, hogy a jövő magyarjának a „lélek ősgránitjára” kell építenie, s tanulmányát négyszer teszi közzé. Ezt a gránitot pedig eleink és az egykori Magna Hungária táján lakozó rokonnépek — így a cseremiszek — dalkincsében, tehát ősköltészetében találta meg. Ugyanakkor szüntelen int, hogy a pentaton alap, s ha megrekedünk a kezdetnél, sohasem jutunk az emberiség kertjébe. Ha pedig elszakadunk gyökereinktől, pusztulásra méltó epigonokkázüllünk.Ám,kérdem: nem ugyanezt zúgja népmeséinknek a mélyek mélyéből táplálkozó és egyre magasabbra törő életfája?

Kodály ellenfeleinek nem csupán érvekkel, de művekkel is válaszolt. 1923-ban megszólal legnagyobb kórusa, a Psalmus Hungaricus, és nemzedékeket gyújt fel. A filológus vezérelte Kecskeméti Vég Mihály 1567-ben szerzett zsoltárfordításához, a művész pedig azonnal észrevette, hogy ebben a páratlan remekben az egyéni keserves és a közösségi ének elegyedik csodálatos egységgé. Vég Mihály fátumával és városával viaskodik, Kodály tovább tágítja (vagy robbantja?) Vég Mihály zsoltárának arányait. Észrevette, hogy kora mennyire hasonlít a XVI-ik századhoz, és Psalmusát három elem45