Forrás, 1975 (7. évfolyam, 1-12. szám)
1975 / 7-8. szám - VALÓ VILÁG - Vekerdi László - Bakos István: Önismeret és kutatás
kutatás”, a másik egy történeti irány. De a jövő részben attól is függ, hogy mennyire sikerül a szakma iránt a társadalmi érdeklődést felkelteni. Műveltség és hagyomány — A fölszabadulás után indult el egy új nagy akció, ami az utóbbi tíz évben teljesedett ki. Ez az ún. honismereti-helytörténeti mozgalom. S ezt látom én a gyűjtés szempontjából igen jelentősnek, úgyhogy nem is sajnálom rá az időt s fáradságot, s a legutóbbi Népfront-kongresszuson is jómagam számoltam be a honismereti mozgalom munkájáról. Az az érdekes, hogy az úttörőszövetségtől kezdve a középfokú iskolákon keresztül az egyetemistákig, de öreg csepeli munkásokig, s öreg — azt mondhatom, bármilyen furcsán hangzik nekem mint néprajzi kutatónak — öreg nyugdíjas parasztokig — mert nyugdíjas parasztot én kezdő gyűjtő koromban el sem tudtam képzelni — mindenki gyűjt nekünk. Évente több tízezer oldalnyira tehető a gyűjtés, és ezekből a gyűjtésekből tudatos irányítással kikerekedhetnek olyan munkák, mint például a zalai helynévgyűjtés hatalmas kötete. Somogybán, sőt azt mondhatnám valamennyi dunántúli megyében befejezték a helynévgyűjtést, s megindult most már Tiszántúlon is. A helynévgyűjtés mellett — amit elsősorban a Nyelvtudományi Intézet munkatársai inspiráltak, de néprajzosokkal együtt— helytörténeti vizsgálatokat indítottunk, s igen tanulságos figyelni, hogy napjainkban munkásmozgalmi emlékezés, a két világháború közti ellenállás emlékei, üzemek története, vállalatok és termelőszövetkezetek története mind hogyan lesz része egy újfajta néprajzi munka együttesének; a városok, kerületek, községek mint igyekeznek, hogy a maguk história domus-át megírják, összeszedjék. Van olyan község, egy nemzetiségi község, Csávoly Bács megyében, ahol tíz- tizenkét kötetre becsülhető a szinte napról napra gyűjtött dokumentumok és anyagok tömege. Az iskolában egy múzeumot rendeztek be, ahol Csávoly község történeti, régészeti, művelődéstörténeti tárgyi anyagait kiállítják, de ezen túl is mindent gyűjtenek. Ez a mozgalom úgy terjed, azt mondhatnám, s olyan erős, hogy nyugodtan szembesíthető azzal a rágalommal, hogy mi a szocialista társadalom építésében csak az internacionalista eszméket hirdetjük. Hiszen ezeknek a honismereti köröknek a munkájában benne van nemzeti múltunk minden értékének, gondjának a féltése és gyűjtése. Persze nem egyoldalúan csak néprajz ez. Nem tiszta néprajz abban az értelemben, hogy nem csak parasztságtörténet vagy a paraszti kultúra története. Az egész nép sajátos emlékezete, önmaga múltjának gyűjtése és rekonstruálása. Néprajzi módszerekkel indult, tagadhatatlanul, ez is; de kiterjedt, s egy nagy országos mozgalommá nőtt. Nem szabad azonban elfeledkeznünk az összegyűjtött anyag elhelyezéséről. S ez megint néprajzi képzettséget s munkát kíván. Azután meg minden gyűjtőt mérhetetlenül elkeserít, mikor látja, hogy a kis helyi gyűjteménye a múzeumban hogyan porlik szét, vagy az általa leírt anyag hogy tűnik el a semmiben. Szerencsére, most már mindenki tudja, hogy az anyaga melyik megyei levéltárban őrződik. Ezt a rendszert tökéletesítjük, az anyag nagy része persze ebben a begyűlő formában nem publikálható, dehát azért leemelhetek innen a könyvespolcról könyveket, hogy mutassam, milyen munkák jelennek meg. Itt van például Jakab István László könyve: Bicske története. Hát ez valóságos luxus-kiadás! S nem is egy ilyen könyv jelent meg, egy egész sereg! S persze kiveszik a részüket a gyűjtésből a hivatásos kutatók is, a tárgyi anyag gyűjtői s a folkloristák. Folkloristák legnagyobb számban itt dolgoznak az intézetben, nemcsak a vezető miatt, hanem azért is, mert a múzeumokban, ahol elsősorban a tárgyi anyagot gyűjtik, kevesebb a helyük. De hát múzeumokban is van olyan kutató, mint Erdész Sándor Szabolcs megyében, aki egymaga hatalmas anyagot gyűjtött össze, kiadtuk három kötetben egyetlen mesemondójának, Ámi Lajosnak az anyagát, ami ha úgy tetszik európai szenzáció 29
