Forrás, 1975 (7. évfolyam, 1-12. szám)
1975 / 7-8. szám - Ördögh Szilveszter: Virágballada (Elbeszélés)
„Hát nem szólsz most semmit? Ma nem szedsz virágot?” — sután mondta Kelemen, hangjában könyörgés bicegett. „Ma nem szedek virágot. Ma nincs kedvem hozzá. Kezdjünk a munkához!” „Ahogy jónak látod” — és Kelemen, miután a kötelet megkötötték, s a harmat is fölszáradt, kényszeredetten suhogtatni kezdett. Gyermekfájdalmában nem a búzát látta, a nyüszögő, telt kalászt, nem a kamrába ömlő zsákaranyszemeket: csak pipacsot látott, szemmel bántón játszót, csak búzavirágot, égi könnyeket. Aztán hirtelen, hogy nem bírta már tovább, eldobta a kaszát. „Most fordulj el, majd szólok!” — s nevetni próbált. Ujjai éhesen-szomjasan tépték a virágot. Hogy keze már jóllakott, a csokorral odaállt Kata mögé, és esetlenül mondta: „Már megfordulhatsz.” „Bolond vagy, bolond vagy, Darvas Kelemen, te!” „Tudom, bolond vagyok, azért szedtem neked!” „Jaj, te, istentelen, most mit csináljak veled?!” „Semmit, szerelmem, csak szeress engemet!” „Látod! este hazudtál, azt ígérted, elfeledsz!”,,Én akartalak, hidd el, jaj, nagyon akartam! De hasztalan akartam, ha egyszer nem tudtam!” „Nagy gyerek, te!” — már Kata is mosolygott, megsimogatta Kelemen arcát, fogta a csokrot, és letette a kanna mellé, a kereszt lábához. „Etelkának is viszek ám virágot, neki is akarok!” „Persze, hát úgy illik! A szebbik övé legyen!” „Nem! Olyan szép lehet csak, mint neked adtam." Kata nevetett, vele Kelemen is. „Most aztán úgy vágom, estig sem érsz utol!” „Jaj, te, te, örömmel átkozott... nem tudod, mit teszel magaddal s mással is ... jaj, nem tudod, jaj, látod, már én sem tudhatom ...” „Nem érdekel semmi: örömöt akarok! Örömért dolgozni! Örömért játszani! Örömért sírni, örömért fájni! Ugye megérted, meg kell ezt értened, Sállai Szép Katám!” Akár körhintán a perc, úgy röpült a nap is. Kelemen úgy vélte, napsugáron ülnek. Ott ül Etelka is, ott az édesanyja, ott ül morcos apja, anyósa is fekete kendőben, s ott van Csóti Illés, ott van Béres András, ott nyerít a Csinos, s egyáltalán: ott az egész falu, a belátható kisvilág. „Most megmutatom nektek, milyen a mennyország!” — ezt kiabálta, s a szemek, mivel igaz csodát láttak, félve mosolyogtak. Az utolsó csapással a körhinta megállt. Amint az utolsó kévét bekötötte, ráncos lett a nappal. Ahogyan készen állt az utolsó kereszt is, megfáradt Kelemen. Siket volt a csönd a tarló közepén, benne ketten vártak. A dűlőút homályán szekerek úsztak a falu felé. Megrogyott az égbolt, szakadékéba fellegek nőttek. Az apró föld egyre zsugorodott: a sötétség már ellopta a szélét, a háló-este gyomrába vesztek a keresztek, a szürkeség mohón zabálta a tarlót. — „Hát learattunk mindent, Sallai Kata?” — „A búzát mind egy szálig kévébe kötöttük.” — „A kévékből meg kereszteket ácsoltunk.” — „Örömkereszteket, kenyeret rejtőt.” — „Kenyeret holnapra. Kicsi fiamnak, feleségemnek, magam családjának.” — „S nékem egy zsák búzát: cipónak valót, fonott, ünnepi kalácsnak valót.” — „Mennyire este lett!” Tücskök kórusoztak, csillagok pendültek. De ők még mozdulatlan álltak, egymással szemközt, nézték a vakságot szemük megcsillanó fekete tükrében. — „Még nem tudok indulni.” — „Otthon vár Etelka.” — „Jó itt most hallgatni, veled szemben állni.” — „Nehéz szerelem vagy, Darvas Kis Kelemen.” — „Csak virágot adni akarnék. Veled hajnaltól hajnalig virágot kaszálnék. Szirmával ékesíteném a hatalmas eget, hadd illatozzon!” — „A virág meghervad, a szirom megfonnyad, te is tudod ezt jól, Darvas Kelemen.” 16
