Forrás, 1975 (7. évfolyam, 1-12. szám)
1975 / 7-8. szám - Ördögh Szilveszter: Virágballada (Elbeszélés)
Sallai Kata félő ijedtében megfogta Kelemen gyeplőt tartó kezét. „Csak mára, ma estére még . . . holnapra feledlek, feledni akarlak, csak ma este még engedd . . . Sál lai Szép Kata!” „Hát feledj el holnapra! Feledj el engemet, Darvas Kis Kelemen!” — és Kata leszállt a szekérről, kosztos szatyorját előhalászta a szekérderékból. Zavarában, bimbós bánatában még egyet mosolygott. „De hajnalra feledj el, mert el nem megyek veled!” — s már futott is be, csukta a kaput. Kelemen még szólni akart volna, hogy „pihend ki magad, álmodj virágosat”, de csak keze beszélt, a dózninak motyogott, ujjai östörögtek a lepke-papírral, a hangyázó dohánnyal. Darvas Kis Kelemen a bakon ült, s nézte-merengte a tarlót, a tarlón a keresztstációkat, s távol, amarrébb még, a nyöszörgő búzát. — Hát te meg mit ülsz itt?! — Béres András köszönt rá. Leszállt a kerékpárról. A kerékpárra kapa van kötözve, a kormányon kisszatyor, csatos üveg néz ki belőle. — Már régóta csak elnézlek, hogy nem mozdulsz a bakról! — Biztosan el méláztam. — Talán csak nem a búzádat sajnálod?! Tán újra aratni akarnál, újra megizzadni?! A fene beléevett, jobb azon túlleni! — Fölszántom a tarlót, hogy ne is lássam többet! — Én meg kapálni mék. Ezen a héten majd csak befejezem. A kukoricát meg a krumplit töltögetem. Sok benn’ a folyondár, egye ki a fene! De már a vége felé járok. Ugye, egyedül csinálgatom, szép nyugodtan, nem kapkodom el. Minek is rohanni! Addig él az ember úgyis, ameddig megél, nem igaz? — Béres András Kelemen felé nyújtotta az üveget. — No, húzd meg! En evvel oltom a szomjamat. Hát: ha már innom kell, legalább bort igyák, nem?! Darvas Kelemen belékortyolt, megköszönte, visszaadta. — Többet nem iszom, még majd megkókadok, s elvisznek a lovak ekéstől, boronás- tól. — Látod, én meg így szoktam. Ha dolgozom is, de vigadok is. Hát egy életünk van, nem?! Baj meg sok van. Az elégnél is több! Hát én megfogadtam: most már csak úgy élek. ahogy jólesik. Én ugyan nem szomorkodom, én nem gyötröm már magam. Elég volt. Ami ma nincs meg, meglesz holnapra, ami ma elveszett, elveszett már tegnap. A fő, hogy engemet éltessen az Isten! — jót nevetett, komolyat húzott az üvegből, aztán visszabíbelődte rá a csatot. Miután az üveget a szatyorba újra bebölcsőzte, kezet adott Béres András, s tovább kerekezett. Darvas Kis Kelemen lekászálódott a szekérről, levette az ekét, elé a talyigát, s beállította a szélső borozdába. Majd vezette a lovakat, s elébük fogta. „Most fölszántom a tarlót, de föl az egész határt! Föl még az eget is, hogy nyoma se maradjon ennek az érzésnek,ennek a kínnak,ennek az örömnekiFölhányom én, Kata, a papucsod nyomát, de föl az én kaszámnak suhintásnyi nyomát is! Hogy ne lássam többé, hogy ne láthassam többé! Hát szerelmes párom van nékem, Boda Etelka, hát fiam fog születni, Darvas Kis Bálint, hát anyám búsul értem! Mit képzelsz te, Sál lai Kata! Hát nem bomlok meg érted, nem, ha belédöglök, akkor se!” Nagy indulatában az ostort markolta, de hirtelen föLpézett. Talán: hogy még egyszer lássa, utolszor láthassa. Hát fölnézett,s a piros harag szemében kék emlékké szelídült. A tarlón keresztek kuksoltak, a búzacsonkokon harmat didergett. Kelemen vállán a kasza, kezében a kanna. Odalépett vele az utolsó kereszthez, árnyékos lábába a kannát befészkelte, majd jó hűsen maradjon. Kata levetette meleg kardigánját, kezébe fogta fényesült sarlóját. 15
