Forrás, 1975 (7. évfolyam, 1-12. szám)
1975 / 7-8. szám - Ördögh Szilveszter: Virágballada (Elbeszélés)
— Gondoltam, megkérdem: kijössz-e a földbe? Kapálni a kukoricátokat, arra jó idő lenne most. — Máma nagymosás van, máma nem mehetek... Apus úgy mondta, majd a hét második felében ... — Akkor hát... indulok. Vár a Csóti Illés. — Kelemen eldobta a csikket, utánanézett, meddig pislog még a füst a keréknyom porában. — De hogyha akarod, délben kiszaladok: megszedni a babot! Azt anyus se ellenzi! — Kata még egyszer rátette kezét Kelemenére, de csak pillanatra, s lépett a kapuba. — Hát, jó munkát a tarlón, Darvas Kis Kelemen!... Gyújts nékem gyíktojást! Arról a tarlóról annyi nekem még jár! — s már futott is befelé. Mosolygott Kelemen, biztatta a lovat.,,Jaj, mikor lesz már dél, mikor lesz a nap az ég tetején, mikor fér az árnyék egy lépésbe bele!” Már a napfényt látta,a harangozó szelet, a jókora fölszántott darabot, a szekér hervadt árnyékában az összegyűjtött, puha gyíktojásokat. Csótiéknál zsivajogtak a malacok. Kelemen illendőn beköszönt. Illés a kevertet öntötte a vályúba, aztán megnyitotta az ólajtót, s nevetett a tülekedő falkán. — Látod, mindjárt elhallgatnak, csak enni kapjanak! Buta jószágok, azt mondják, pedig van nekik eszük! — Cigarettát kínált, Kelemen elfogadta, s rágyújtottak. — Persze, hogy van eszük! Ezek sivákolnak, ha hiányzik a kaja. De ezt mondd meg: a ló hallgat, nem szól a kutya sem. Hát azok a buták? Kelemen nem szólt. Katát látta újra, kezét az övében, széllel úszó haját, sugaras mosolyát. — Hát, nekiindulsz? — Illés Kelement nézte, eltévedő szemét, megreszkető kezét. Mivelhogy választ nem kapott, mindegyét bólintott, ment az istállóba, eloldotta a pejló kötőfékét, ráadta a nyaklót, rá az istrángot, fejére a fejzőt. — Aztán fogd keményen, hadd szokja meg újra! A jövő héten én is tarlót szántok! Nem sietek vele, van elég más dolog, belé is gebedek. A tarló most már ráér. Neked biztos sürgős? — Igen, mert vetni akarok — riadt föl Kelemen, de csak villanásra. Az istállóhomályban ismét Katát látta: pipacsot kezében, s búzaszín hajában égibúzavirág. Akkor úgy akarta,úgy szerette volna: búza helyett csak pipacs volna, búza helyett csak virága lenne. Örömmel aratná, csokorba kötözné, a piros-kék csokrokat keresztbe hordaná! — Őszi búzát, árpát vagy tarlókrumplit? — Illés kérdését Kelemen nem hallotta, képzeletét még mindig pipacs virította, a pipacsban szőkeség, aranyló kalász: Sallai Szép Kata. — Aztán vigyázz a Sanyival, mert hamiskás! — Illés a szekérhez faroltatta a pejt, kapcsolta a gyeplőt a zablához, csatolta az istrángot a hámfához. Közben-közben Kelemenre nézett. Nem tudta, szóljon-e, miért ilyen furcsa, hogy se szava, se hangja, mi lelte volna. Hát nem ilyennek ismerik ők egymást! — Talán már előre izzadsz a nehéz szántástól, hogy kivert a víz, komám?! — A meleg miatt van, ettől a fülledt hőségtől! — felelte Kelemen, s homlokáról zavartan törülte kézfejével a hűvös verítéket. — Meleg-e?! Hiszen! De még nap sincs az égen, s aligha lesz ma! — Nem lesz nap, de fülledt a levegő! Nem hűtötte le az éjszaka, nem szitált rá eső! — Itt, minálunk, jól lehűlt éjjelre, még meg is dideregtem, pedig nem szokásom. Nálatok más idők járnának, Kelemen? — Pedig fojtott a levegő, még aludni se bírtam. Folyvást csak forogtam, a takarót a padlóra hánytam, fölvirradásig folyton hánytorogtam. A hőségtől volt pedig, mi mástól lett volna?!— Kelemen fölült a bakra, ujjaiba fűzte a gyeplőt, tartójából kivette az 12
