Forrás, 1975 (7. évfolyam, 1-12. szám)
1975 / 1. szám - Balázs József: Koportos (kisregény)
— Mit akarsz? Vasárnap van. Szórakozni kell ... Az asszonyt nem gyászolhatod örökké Mit akarsz? — Vesszőt szedni. — Vesszőt? Az egész telepen csak azt kérdezgetik tőlünk, hogy nem tudunk-e olyan helyet, ahol vesszőt szedhetnének. Pestre akartak jönni vesszőt szedni. Hiába mondjuk, ott nem nő vessző. — Idefigyelj, Mihály, ha vért hugyozol, akkor sem tudsz vesszőt szedni. Érted. Gyere velünk. — Ezt még akkor mondták, amikor eltávolodtak tőle. Mihály nézte őket, de örült neki, hogy ott hagyták. Ezek lennének a barátai, de hát nem mindig érezte jól magát velük. A hangoskodást nem szerette, és ha lehetett, kerülte is. A napszakok közül a hajnalt és a reggelt ismerte a legjobban. Mindig hajnalban kelt, és mindig korán feküdt le. Biztosan megállapította, mikor kezdődik a reggel, és mikor kezdődik a délelőtt. A szél erejéből, az árnyékok mozgásából, az égboltról, nem tudni miből, de megállapította. Hiába dolgozott városon, emeletes házak között, nem múlt el nap, hogy ne nézte volna hosszabb ideig az égboltot, vagy ne tudta volna előre megmondani, eső lesz. Az eső közeledtét más is észrevette, falusi emberekkel dolgozott együtt — de mindig később, mint ő. Eső lesz, mondta, és aki hallotta, elnézett az égre, megforgatta a szemét a láthatáron, és egyetértett. „Most pedig még csak reggel van.” A föld felszikkadt, a harmat felszívódott. A fák árnyéka élesen kirajzolódott. Madár suhant el a feje felett. „Parti fecske lenne? Ilyenkor már elmennek a fecskék Afrikába.” „Afrika, Afrika”, ismételte aszót. Afrikáról még a betonúton tanult. Arra vannak a tengerek, a meleg tengerek. Jókedvében meg sem fordult a fejében, hogy nem talál vesszőt. „Én nem találnék?” Gyerekesen elhúzta a száját, és az ujjait nézte, ahogy ökölbe szorította. Kabátját letette az utóbbi távolabb eső bokorba, cipőjét lehúzta, nadrágzsebéből kirakta a gesztenyét, és a kabátjával letakarta. A gyufát és az egyik cigarettát — amit még a mezőőrtől kapott — magával vitte. A sarló nyelét megforgatta a kezében, majd rácsapott vele a bokorra. Az árnyékból újra a vízpartra ment. Megállt. Minden irányból harangszót hallott. A víz, a szél csak harangszót hozott. „így kellett volna harangozni a feleségemnek is.” Levette a kalapját. Hátat fordított a víznek. A bokrok mozogtak körülötte, a fák megindultak az égnek. Repült a víz felett. Megkerülte a Szamos—Tisza torkolatot, a Tisza csillogó nyárfáit, belebújt a bárányfelhőkbe, a szélbe, a viharba, úszott a levegőben. Kigombolta az ingét, hogy átjárja a levegő hűvössége. S ahogy a harangszó egyre szabályosabban, egyre mélyebben szólt, zuhanni kezdett. Feje nekiütődött a földnek, valami megpattant az agyában. A mindenhonnan érkező reggeli harangszó egyszerre maradt abba. A víz, a Szamos és a Tisza közelsége összegyűjtötte a távoli hangokat, s mint valami végtelen hangerősítő szétszórta a partokon, az áthatolhatatlan lombozatú fák árnyékában ... Balog Mihály kinyitotta a szemét, és az agyagos színű vizet látta. Sarlóját a markába szorította, nyelt egyet, és letörölte vizes homlokát. „Az éhségtől lenne? Fáradt nem vagyok.” Lassan kitisztult a feje, de a reszketés nem múlt el. A mellét olyan könnyűnek érezte, mintha nem is lenne az övé. „Össze kell szedni magamat. Itt a dél a nyakamon, és még vessző sehol.” Elindult a parton. „Először végigmegyek itt, aztán a kompon megyek át a túlsó 36
