Forrás, 1975 (7. évfolyam, 1-12. szám)
1975 / 4. szám - Vagyim Maksejev: Induló az „Aidá”-ból. Elbeszélés (Földeák Iván fordítása)
Az utcáról betérve ő is rögtön a kályhához lépett, s ha az idő valóban cudar hideg volt, a meleg csempének támaszkodott, s egyre ezt hajtogatta: — No, kutya egy hideg van, az ördögbe is ... Mit fogunk csinálni? Ezen a télen kóbor farkas tévedt a faluba. Sem azelőtt, sem azután farkast a környékünkön nem láttak — a szürke ordasok a kopár mezőket szeretik; nálunk viszont tajga van, s ehhez ők nem szoktak hozzá. A szürke útonálló nyilván messziről kóborolt ide, s éjjel a kovácsműhelyhez merészkedett a faluszéli erdőből. Ott azonban nem lelt semmi harapnivalót, így tovább lopózott hát az onnét nem messze lakó Tyihonics udvarába. Párszor körbejárta a kunyhót, szaglászott, majd felmászott az istálló tetejére. Tyihonics tehenet nem tartott, tyúkok s bárányok — öreg nőstény meg két jerke voltak az istálló lakói. A farkas hatalmas jószág volt, a tető viszont korhadt, az oszlopok sem tartották valami erősen, s a szürkebundás vendég bezuhant a bárányok közé. A jószágok félrehúzódtak; a megrettent farkas rájött, csapdába esett. Kétségbeesetten kiutat keresett, megpróbált a falra felkapaszkodni. Az istálló a kunyhó oldalának volt építve. A zajra felébredt Afinya, Tyihonics felesége s felrázta férjét is: — Hallod öreg, valami történt az udvaron, biztos ismét nyérc lopózott a tyúkok közé. Tyihonics nyögve lemászott a kemencéről, meztelen lábát nemezcsizmába dugta, magára vette bekecsét, s kiódalgott az udvarra. A kis istálló recsegett-ropogott. Az öreg hallgatózott egy darabig, majd félig kitárta az alacsony ajtót és gyufát gyújtott. A sötétből valami nekirontott, egyenest a hasának; a farkas akart kisurranni szétvetett lábai között. A lendülettől azonban pofájával belegabalyodott Tyihonics gatyájának az öblébe s az öreget a hátán kirángatta az udvarra. A szürkebundás vendég, aki előtt immár teljesen elsötétült a világ,az érthetetlen eseménytől megvadulva egyre magával cibálta a rajta heverő öreget, aki nemezcsizmája orrával tehetetlenül a havat barázdálta. A 'énből szőtt, tartós alsógatyát házi készítésű fagomb fogta össze jó erősen, s a farkas képtelen volt megszabadulni az őt fojtogató szájkosártól. Kifulladva keringett a sövény tövében, s a szárnyakat kapott Tyihonics hol a levegőt markolászta kezével, hol a farkas vörös szőrét, s el sem tudta képzelni miféle rossz szellem hurcolja őt körbe- körbe az udvaron. Csak mikor véletlenül belekapott a szürke farkába, akkor értette meg miről van szó. Gyönge volt azonban az öreg gyomra, mire az őrjöngő farkas sem maradt adósa ... Hogyan mászott vissza Tyihonics a kunyhóba, erre már nem emlékezett. Az ijedt Afinya hasztalan igyekezett bármit is kiszedni belőle, az öreg önkívületben rángatózott, kezét a hasára szorította. Hajnal felé egy kissé megnyugodott, a befagyott ablakra kis lyukat lehelt,s az utcát kezdte figyelni; várta míg valaki elhalad az ablak alatt. Pirkadatkor elsőnek Piskin vetődött arra. Tyihonics ujjával megkopogtatta az üveget: — Piskin, Piskin, gyere csak ide. A legény kinyitotta a kiskaput, s majd belebotlott a döglött farkasba. — Mit keres az udvaron ez a döglött kutya? — kérdezte a kunyhóba belépve. — Kutya?... Igazából döglött? — érdeklődött Tyihonics válasz nélkül hagyva a kérdést. Kiment az udvarra, ahol éjjel lovagolt, stávolról hosszasan méregette a farkas behavazott tetemét. — Hijnye, nézd csak, hát nem megfojtottam a farkast a gatyám hasítékával — mondta aztán egészen felbátorodva. Ezután a faluban, amikor erre a télre emlékeztek, mindig hozzátették: „Akkor volt, amikor Tyihonics megfojtotta a farkast”. 19
