Forrás, 1975 (7. évfolyam, 1-12. szám)
1975 / 4. szám - Alekszandr Jasin: A katona búcsúztatása (Elbeszélés) (Földeák Iván fordítása)
ALEKSZANDR JASIN A KATONA BÚCSÚZTATÁSA Sokáig abban a hitben éltem, emlékszem, hogyan ment el apám a háborúba. Elhittem, s magam is csodálkoztam emlékezőképességemen; hiszen akkor alig több mint kétéves voltam. Együttérző falusi öregasszonyok vigasztalásként gyakran meséltek a háborúban elesett apámról, aki ezekben a vénasszonyos visszaemlékezésekben mindig rendes; sőt, nemcsak rendes, de egészen rendkívüli embernek tűnt; erős és bátor, vidám és jóságos, igazságos és mindenkihez barátságos férfinak. A falubeliek nagyon szerették s megsiratták halálát. Kovács és vadászember volt, soha senkit meg nem bántott. Amikor a frontra ment, így szólt a szomszédokhoz; úgy védelmezi szülőföldjét, hogy,,vagy mellén lesz a kereszt vagy a sírján.” Minél többet hallottam apámról, annál inkább vágytam utána, sajnáltam árvaságomat s irigyeltem velem egyidős pajtásaimat, akiknek élt az apja, még ha mellén keresztek nélkül is. S személyes, igazán nem túl világos emlékeim egyre jobban megegyeztek azzal, amit róla hallottam. Legtisztábban arra emlékszem, hogyan búcsúztattuk frontra menő apámat. Ez ősszel történt, akkor, amikor a föld ragyogó lepelbe öltözik, susogni kezd a lehullott sárga lombtakaró, amikor a napfelkelte s naplemente aranyos színben ragyog. Házunk mellett, mióta eszemet tudom, négy óriási nyírfa állt. Jól emlékszem, teljesen áttetszőek voltak; a kék ég nem fenn a magasban, csúcsaik felett kezdődött, hanem már az ágak között, a fa lombkoronájában. Apám búcsúztatására az egész falu egybegyűlt a nyírfák alatt. Nagyon sokan jöttek el, s a tömeg zsivaja egybeolvadt a lombok zúgásával. Honnan került elő ebben az eldugott falucskában fúvószenekar — nem tudom —, a fontos az, hogy volt, s a rézfúvós hangszerek ugyanúgy csillogtak, mint az őszi lomb, aföld, s szakadatlan zúgásuk betöltötte a levegőt. Apám szép szál, derék férfi, körbejárt a tömegben. A szomszédokkal beszélgetett, hol egyikkel, hol másikkal; ezzel parolázott, annak a hátát veregette meg. ő volt itt a legfontosabb, őt búcsúztatták, őt csókolgatták az asszonyok. Emlékszem a színes háziszőttes ruhákra, élénksárga kendőkre és kötényekre. Apám váratlanul a magasba emelt, s egyszerre én is a figyelem középpontjába kerültem. „Vigyázzatok afiamra!” — mondta apám s az egész falu válaszolt neki: „Harcolj csak, ne nyugtalankodj, felneveljük!” A búcsú számtalan apró részletét pontosan megjegyeztem, mi minden nem volt ott, esküdözések, ölelések, tanácsok az útra. Csak a könnyeket nem jegyeztem meg. Ünnepkor nem sírnak, s ez nekem ünnepnek tűnt. A legnagyszerűbb pillanat akkor köszöntött be, amikor előállt a háromlovas trojka apám elé, aki helyet foglalt a fonott kocsiban — ezt nálunk csak tarantasznak hívják — s elrikkantotta magát: ,,Gyia sólymok!” A lovak nekilódultak. S rögtön akadt, aki gondterhelten még utána kiáltott: „Aztán dohányt vittél-e magaddal?” — majd a tömeg zsivaját elfojtotta a rezesbanda hangja. A széles utca a házunktól, a négy óriási nyírfától lankás kaptatón keresztül a mezőnek tartott. A falu végi sövény, s az azon átvezető kapu jól látszott innen, s a kertek aljából is szépen kirajzolódtak a nyírfák. Amikor a trojka a kapuhoz vágtatott, a nyírfák lángra lobbantak. Talán a lebukó nap fénye borította őket lángba, lehet, hogy mindez csak látomás volt, a nyírfák azonban valóban lángolni kezdtek, s tüzet fogott tőlük a kapu is. A vakítóan fényes láng, melynek szinte nem volt füstje, rögtön átterjedt a száraz kazlakra. 12
