Forrás, 1975 (7. évfolyam, 1-12. szám)
1975 / 1. szám - Balázs József: Koportos (kisregény)
— De kell, égen földön kell. — Szűkön hiszem, hogy talál. Balog Mihály át akart vágni a temetőárkon, az előbb már majdnem elindult, de valami visszatartotta. Visszament a domb felé. Odébb a sírok között hallotta a hazafelé menő két asszony hangját, a temetőárok mellett megálltak beszélgetni a tanyasi emberrel. Mind a hárman őt nézték. Az asszonyok később továbbmentek, de az alacsony tanyasi ember szétterpesztett lábbal nézte Balog Mihályt. Sokáig nézték így egymást. A tanyasi ember végül megszólalt. — Menjen haza jóember. Menjen haza. Addig nem indulok el, amíg nem megy. Rossz színben van, a lábát alig húzza. Elkísérem egy darabig. A tanyasi ember elindult felé, és vitte a kapuhoz. — Arra nem megyek. — Miért nem? — Mert ott van a feleségem. — Jól van, akkor kikerüljük a kaput. Itt átvágunk az árkon, ott van egy tábla kukorica, azon túl pedig lucerna. A lucerna szélén az utat találjuk. Menjünk. Megfogta a karját, és vezette. A temetőárokban elestek. A kukoricatáblában lassan haladtak, zörgött a kukoricalevél. ,,Ha most nem volna itt ez az ember, nem mernék átmenni a kukoricáson.” Balog Mihály nem állhatta a kukorica leveleinek zörgését. — Egyszer egy hétig éltem kukoricaföldön, alig ettem valamit. Apám elzavart otthonról, és a kukoricatáblában aludtam a réten. Balog Mihály nem folytatta tovább, nem tudta volna megmondani, hogyan jutott ez most eszébe, de eszébe jutott, s jólesett elmondani. A lucernaföldön megint elesett. Nehezen állt föl. Amikor kiértek az útra, kiabálni kezdett. — Vissza akarok menni. Vissza! A tanyasi ember nyugtatgatta. — Milyen temetés volt ez? Csóró cigány temetés! — A temetés mind egyforma. Ne kiabáljon. Maga boldog ember lehet. Aki a fronton hal meg, mint az apám is Beregszászban, na, az mit szóljon. Menjen haza, ember, menjen haza ... A tanyasi ember figyelte egy darabig, nehogy visszaforduljon, aztán amikor Balog Mihály már messze jutott, visszasietett a temetőbe, a teheneihez. A temetőútra száraz akácfa dőlt, Balog Mihály kikerülte. A fasor alatt megállt, összébb húzta a kabátját, félig felhajtotta a galléjrát, és visszafordult. Úgy érezte, hogy legalább annyira kivilágosodott a feje, mint amikor a feleségét leengedték a sírba. „Miért féltem az előbb?”—.kérdezte hangosan magától. „A halottaktól nem kell félni. Visszamegyek még egyszer, megnézem őket.” Arra nem is gondolt, hogy a tanyasi ember még ott lehet. De ha ott van, akkor megmondja neki, hogy még egyszer látni akarja a sírt. Eldöntötte azt is, hogy később a visszautazása előtt is kijön a sírhoz. Nem is olyan régen még a temető olyan volt számára, mint bármilyen más hely. Soha fel nem zaklatta, nem foglalkoztatta a temető. Most, hogy a felesége meghalt, megváltozott minden. Ahogy az imént is eljött a tanyasi emberrel a fejfák előtt, néhány feliratot elolvasott. Vele egykorú férfiak nevére emlékezett. Akkor nem is gondolt arra, hogy „ez is meg28
