Forrás, 1975 (7. évfolyam, 1-12. szám)
1975 / 3. szám - SZEMLE - Takács József: Verselő nemzedék
SZEMLE VERSELŐ NEMZEDÉK A Szépirodalmi Könyvkiadó antológiasorozatában — a Költők egymás között és A magunk kenyerén után — ezúttal tizenhármán mutatkoznak be verseikkel. Voltaképpen az önálló köteteket helyettesítik ezek az antológiák. Más országokban szívesen adnak ki 5—600 soros verses könyveket; annak a gyakorlatnak kétségtelen előnye, hogy a szerzőket megítélő mérce az olvasóknál és a kritikákban az irodalom egészéhez igazodik. Ezeket az antológiákat viszont a kritika sommásan szokta értékelni, alig néhány sort szánva az egyes alkotók bemutatására, az erőviszonyokat pedig az alkalmi társulás szerint méri fel. A Ne mondj le semmiről szerzőinek esetében a szokásosnál is szembeötlőbbek a különbségek: Hajas Tibor és Várady Szabolcs, akik 1968- ban jelentkeztek az Első énekben, együtt szerepelnek most a minden tekintetben kezdőnek számító Bratka Lászlóval vagy Viola Józseffel; Szilágyi Ákos, Kemenczky Judit és Kiss Irén költészete is élesen elválik pályatársaik itt bemutatott műveitől. A legszigorúbb formahűség és a beatversek formatagadása, gondolati költészet és élménylíra kerülhetett egymás mellé. Vannak, akik új hangot szólaltatnak meg a magyar költészetben, mások úgy gondolják, hogy élményeik kifejezhetők oly módon is, ahogy azt kortársaink zöme teszi. A kötet szerzői közül sokan tesznek kísérletet arra, hogy verseikkel társadalmi visszásságokat orvosoljanak. Világszerte újra virágzik a célzatos, dokumentarista irodalom, igaz, elsősorban a próza területén. Banos János, Litauszky István, Sikó Zsuzsa és Viola József versei alighanem véletlenül csapódnak ehhez az áramlathoz, mert a szociális kérdésekről itt csak a kevéssé általánosított, egyéni aggodalmakból értesülünk. Banos pátosza, avíttsága már-már eléri a stilizáltság szintjét; mondatainak, verseinek jelentése gyakran marad tisztázatlan, akárcsak Viola írásaiban, amelyek viszont a modernista irányzatok lecsapódása szempontjából jellegzetesek. Litauszky verseit élettények, élmények ihletik, nem lehet tudni, hogy modorossága a vers kényszerűen tömör, zárt építkezésének a következménye-e, vagy mélyebben rejlik egyéniségében. Sikó a kötet leg- formahűbb költője, verseit intellektuális élmények indítják, gyakran az orvosi hivatás köréből, ezeket azonban nehezen emeli általános érvényű szimbólumokká. Irodalomszociológiai szempontból rendkívüli jelentőségük van ezeknek az alkotóknak, hiszen korunk sokféle ízléseszményét kényelmesebben lehet tanulmányozni a kevésbé áttételezett, stilizált művekben. Bratka László verseit is ajánlatosabb erről az oldalról megközelíteni: ő a beatköltészet szemléletéhez vonzódik, és ezzel korosztálya jelentős részének az igényét szeretné kielégíteni. Konkurrencia nélküli, kényelmes szerep ez számára, de éppen ezért nincs is, ami nagyobb teljesítményre ösztönözné. ,,A költő” szélesebb köztudatban élő képének talán Czilczer Olga felel meg leginkább. Impresszionista „technikája” alkalmassá teszi őt bármilyen kisebb- nagyobb esemény megéneklésére, bár a „nagyobb”, a tragikus élményekről jobbára csak önéletrajzából értesülünk. „Egyenes beszédet!” — a kötet néhány költője' úgy látszik, e jelszó szellemében alkot. Makacsu továbbélő illúzió ez, pedig csak okot és okozatot felcserélve lehet azt hinni, hogy a költészet társadalmi helyzete orvosolható a dolgok „nevén nevezésével”, a sokrétű, túlbonyolított költői nyelv félrehajításával. Kiss Irén versei szerencsésen meghaladják ars poeticájának ilyen értelmű tételét; Kartal Zsuzsa és Spiró György elszántan kitartanak a direkt közlés oldalán. Spiró ugyan depressziós költészetének logikáját követve, azt is tudja, hogy ez a kísérlet reménytelen, mégis vállalja; Kartal nem kételkedik. Spiró műfaja a tragikomédia, bár a pátosz sem állt tőle messze: „A világ lakhatatlan, csak az ember /Csupán az ember lakhatatlanabb” — írja. Versei ezt a tételt variálják, a cselekvés minden lehetőségét elutasítva. Párizsi barátainak ajánlott versét olvasva az az érzésünk, hogy olyan vigaszra volna szüksége, amelyet a történelem aligha szolgáltathat számára. Kartal programadó verse, a Vallomás az ifjúságról, nagy gonddal gyűjti egybe az általa felismert jelenségeket, de a fiatalság utáni latinos nosztalgiája megakadályozza abban, hogy új lehetőségeket keressen. Ő is úgy véli, hogy „Nem tehető lakhatóvá ez a föld sehogyse”, de mikor figyelmét másra összpontosítja, mint pl. a 4 óra c. versében, költői értékeiből többet árul el. Kiss Irén a századelő légkörében találja meg az archimédeszi pontot, ahonnan sarkaiból kimozdítani igyekszik nyugtalan, mai világunkat. A Levél Müller Úrnak c. versében leplezi le talán a legjobban versteremtő fantáziáját, amelyet iróniára-öniróniára hajlamos gondolatisága ellenőriz. Visszájáról láttat nemzedéki tévhiteket, néha egyetlen sorával: „lehettem volna a Lehettem Volna.” Verse a teremtés szabadsága és a kijózanító valóság közt feszül: „tavaszvíz idején /levél hátán elröpülünk/ az időből kiröpülünk /'nyelvet öltünk úgy örülünk /Müller úr/ meg én." Költészetének ez csak az egyik arca, más — és talán még ígéretesebb — lehetőségeket villant fel a Zéró és az Onirikus képek a medencéről c. verseiben. A magyar költészetből Adyt vallja magáénak, aki szerint „Minden Egész eltörött”; ha Kiss továbbra is meg akar maradni a „bontha88
