Forrás, 1975 (7. évfolyam, 1-12. szám)

1975 / 3. szám - DOKUMENTUM - Bodor György: Székely honfoglalás 1945-ben (I. rész)

A baj nem is ez volt, hanem az, hogy a kormány nem alföldi vagy dunántúli nagybirtokokon helyezte el őket, ahogy azt halála előtt Teleki Pál akarta, hanem a bizonytalan sorsú Bácskában.

Ők erről nem tehettek. Bár a népiélek mélyén élt valami szorongás, teljes tájékozatlansággal az európai politika realitásában, vak és korlátlan bizalommal a gondoskodó magyar hazában települtek oda. A telepítés ezúttal hivatalos állami akció volt. Tárgyilagosan meg kell vallani: a telepítés módja kifogástalan volt. Az akkori kormányzatot nem a telepítés módja, hanem a hely kiválasztása miatt terheli súlyos felelősség.

Ez a döntés három év múlva, 1944-ben, meg is bosszulta magát. A biztonság illúzióiba ringatott népet egyik napról a másikra váratlan rádióparancs riasztotta:

„Azonnal, hat órán belül menekülni kell!”

Ez annyit hányódott s a hazához oly hű nép szekérre kapott, s majdnem mindenét hátrahagyva megindult északnak, bizonytalan jövője felé. Negyven család Bácskában rekedt, egy töredékük letáborozott három Baja környéki faluban, a zöm azonban átkelt a Dunán. Átszekereztek a jómódú, de rideg, idegen falvakon, melyeknek reményeikben csalatkozni kezdő lakói közönnyel nézték a gyerekhaddal zsúfolt szekerek menekülő népét. Az ország nyugati fele még német kézen volt, s a székelyek szétszóródtak az egész Dunántúlon.

Itt kapcsolódtam bele sorsuk további alakulásába.

Ami azután 1945 tavaszától velük történt, azt 1945 és 1948 között leírtam. Feljegyzéseim egy más kor más feltételei között készültek. Sok akkor kimondott véleményemen azóta túllépett az idő, de e feljegyzéseknek dokumentumértékük csak akkor van, ha úgy írják meg az eseményeket, ahogy mi, kik az események cselekvő részesei voltunk, azokat akkor láttuk. Ne feledjük, hogy a háború még nem ért véget. Összebombázott fővárosunk még romokban hevert, a kifosztott ország éhezett, s százezrek lesték: vajon hozzátartozóik közül ki tér haza a Don-kanyar és a haláltáborok poklaiból. Ahogy az ilyenkor természetes, felszakadtak távoli évszázadok már behegedt sebei is.

Az akkori indulatok azóta elcsitultak, megenyhültek, s reméljük, mindörökre.

Feljegyzéseimet átadtam a szerkesztőségnek, s most átadom neki a szót is: idézzen belőlük annyit, amennyit e folyóirat szűk keretei megengednek.

Készülődés a küldetésre

Budapest ostromában bombatalálat pusztította el naphegyi lakásunkat. Közvetlenül az ostrom után, amikor Esztergom és Fehérvár között még állt a front, és el voltunk vágva Pesttől is, egy ismerősöm szívességéből pár hétre a Rózsadombon kaptunk szükséglakást.

__ A feleségem szedegette ki lakásunk romjai közül kevés megmaradt holminkat. Ő cipelte azokat a hátán a Naphegytől a Rózsadombig, ő hajszolta fel a legszükségesebb élelmiszereket, ő járt fát szerezni összedőlt házak gerendáiból, parkettjeiből — egyszóval ő teremtett elő mindent, ami kellett. Én ezalatt a statisztikai hivatal félig összedőlt könyvtárából mindjárt az első napokban összeszedtem a magyarországi német kérdésre vonatkozó könyveket. Bebújtam a lakás egyik zugába, legtöbbször elrejtőztem a közmunka elől is, és rávetettem magam a magyarországi németség betelepülésének, népesedési körülményeinek és birtokviszonyainak tanulmányozásába.

Úgy éreztem, itt a történelmi alkalom, hogy számtalan problémánk közül legalább ezt az egyet érdekeink szerint megoldhassuk. A szívem megkeményedett. Ezt a háborút a nagy többség, a magyarság java nem akarta. Mégis ránkszakadt, és most,kollektiven szenvedünk ezért.

72