Forrás, 1975 (7. évfolyam, 1-12. szám)
1975 / 1. szám - Balázs József: Koportos (kisregény)
Balog Mihály nem válaszolt. S az imént, amilyen gyorsan összeszedte magát, most olyan gyorsan gyengeség fogta el. Leült az út szélére, lábát kinyújtotta, és hátra, a könyökére dőlt. — Megszokja az ember — folytatja a napszemüveget tartó öregasszony.— Az én uram az első háborúban meghalt. A3 éve vagyok özvegy. A jó isten tudja csak az én életemet. A jó isten. Afiam is meghalt. Tüdőgyulladásban. 930-ban, vagyis 1931-ben. Az öregasszony visszatette a szemére fehér keretes napszemüvegét, amiről messziről lehetett látni, hogy olcsón vehette. A másik öregasszony szótlanul gereblyézett tovább. Csak akkor állt meg, amikor a szájával és az egyik kezével a fejkendőjét kötötte meg. Balog Mihály felállt. Nem akart kimenni a temetőből, tudta, akkor el kell mennie a felesége és Aladár sírja előtt is. — Jó, hogy felállt—szólt ismét a napszemüveges öregasszony, — Ősz van már, a föld meg igen hideg. Eltávolodott az asszonyoktól, de nem ment messze. A temetőárokban teheneket legeltettek. Alacsony sovány ember nézett ki a fasorból. Érdeklődve figyelt. Emlékezett még arra, amikor a rendőrök valami betörőt kerestek — ő is segített, és a temetőben találták meg. „Gyanús ez az alak.” „Szólok hozzá és megnézem kicsoda.” Az egyik kezében a tehén láncát fogta, a másikban egy botot. Azon gondolkodott, hogy szólítsa meg. Balog Mihály megelőzte. — Nem tud a temetőből egy másik kijáratot? — Másik kijáratot? Nem értem. — Másik kijáratot. Igen. Ezen az úton nem akarok visszamenni. Azt már nem tette hozzá, hogy fél. Fél a halottaktól, a feleségétől és Aladártól. Még mindig élőknek gondolta őket Balog Mihály. „Amikor éltek, nem féltem így tőlük.” Már maga sem tudta, hogy mitévő legyen, hogy hova forduljon, kinek mondja el: Aladár és a felesége halott ugyan, de ő mégis élőknek véli őket. A kis sovány ember visszafogta a tehenet. Megrántotta a láncot, és az ijedtségtől azért nem kezdett el futni, mert meglátta a temetőútra forduló két öregasszonyt. Elmentek Balog Mihály előtt, és nem mentek ki a temetőből, hanem jobbra fordultak, láthatóan azért, hogy egy másik sírt még megnézzenek. — Ne féljen — mondta az alacsony embernek —, elég, ha én félek. — Maga fél? — Rosszul érzem magam. A fejem. — Miért nem megy haza? Kit keres itt? — Senkit. — Ha rosszul érzi magát... Az alacsony ember nem folytatta. Elsápadt. Balog Mihály közeledett hozzá. Próbált a szemébe nézni, kifürkészni a szándékát, de a közeledő férfi csak a földet bámulta. Aztán leült egy lépésre az alacsony embertől. „Ez most a legbiztonságosabb, valakivel beszélni, leülni...” — Majd itt fogok hazamenni — mondta. — A temetőárkon keresztül. — Itt lehet — válaszolta az alacsony ember. A szőlőhöz vezető úton —tőlük párszáz méterre —tehéncsorda tartott a falu felé. A tehenek kolompja egészen közelről hallatszott, majd ahogy távolodott a csorda, úgy halkult el. Végül már csak az alacsony ember tehenének a szuszogása hallatszott, amint harapta a füvet. 25
