Forrás, 1975 (7. évfolyam, 1-12. szám)
1975 / 3. szám - Molnár Géza: Párizsi vakáció (Elbeszélés)
törtek előre, amely felülről is, alulról is rájuk vágott. Az ablaktörlő egy-egy pillanatra átláthatóvá tette a szélvédőt. Anna a tájból próbált valamit elkapni, de csak a háztengert érzékelte. Egy-egy felvillanó magasépületet, jelzőlámpák villogását, óriási feliratokat a leágazásoknál, de abból a Párizsból, melyet odahaza elképzelt, egyelőre semmit. Egy-egy pillanatra az Volt az érzése, Zsolti mellett ül a Polsky Fiatban, nyugatnémet autópályán. — Merre járunk? — kérdezte. — Ez a külső bulvár, amelyet gyűrű alakban építenek Párizs körül. Régebben az északi külvárosokon jártunk ki a reptérre, ez most nagyon megkönnyíti a forgalmat. Dobó nem nézett rá, mereven figyelte az utat, erősen szorította a kormánykereket. Félelmetes volt ez a száguldás a zuhogó esőben, az autóoszlopba ékelődve. — Micsoda tempó! — sóhajtotta Anna. — Hát igen, ez már nem az a Párizs, amiről Ady írt a század elején. Amikor a Périphérique-ről letértek, egyszerre a városban találták magukat. Sajátos utcakép, melyet Anna még Európa egyetlen nagy városában sem látott. A vasszürke palatetővel fedett, sokkéményes manzárdos, franciaablakos házak, a világos homokkő homlokzatok, a pici kávéházak napernyői, a járdákon áramló tömeg, az úttest szélén dolgozó néger utcaseprők, a nyitott peronos nagy zöld autóbuszok, az autófolyam, a csaknem elviselhetetlen benzinbűz, a kirakatok árubősége, a banán-és szőlőhegyek, a kosarakba rakott osztrigák, tengerisünök, a paloták közé beékelődött kis, tarka lakóházak — minden így együtt összhatásában félreérthetetlenül különböztette ezt a várost Bécstől, Rómától vagy Berlintől. — Először van Párizsban? — kérdezte Dobó. — Igen. Furcsamódon eddig ez kimaradt az életemből, bár kislány korom óta ide kívánkoztam leghevesebben. Sokfelé megfordultam Nyugat-Európában is, Párizsban azonban csak a férjem járt. — Munkamegosztás? — Nem, nem, ő filmrendező, gyakran küldték Cannes-ba. Aztán ha Londonba utazott, Párizsban mindig megállt . .. Magam sem tudom, készültünk rá, hogy jövünk együtt, de másképp alakult... — Két-három hét Párizshoz nagyon kevés. Épp csak beleszippanthat a városba, végigrohanhat az érdekesebb múzeumokon. ■— Maga mióta van kint? — Négy éve, és még én sem láttam mindent. Ha valahol, hát itt nagyon kell vigyázni az időre. Az eső elállt, tiszta, erős napfény ömlött a városra. Ahogy nyomultak beljebb a házrengetegbe, a forgalom zsúfoltsága nyomasztóvá vált, az autófolyam összepréselődött, most már csak lépésben haladhattak. Alacsony kőpárkánnyal szegélyezett hídra értek. — Csak nem a Szajna? — De igen. — Milyen kicsi ... háromszor beleférne a mi Dunánkba. Dobó nevetett. — A pestiek a Szajnát mindig a Dunához hasonlítják. Pedig nem is olyan kicsi ám ez! Sok évszázad történelmét élte meg, sok hajót és sok hullát vitt a hátán. Párizs címerében is hajó van, viharban hányódó, de el nem merülő vitorlás. Jobbra mintha a folyóból nőtt volna ki, a Nőtre Dame fekete sziluettje magasodott a víz fölé. A híd lejárójánál egy ember feküdt a járdán. A kocsi lassan gurult el a közelében. Anna csodálkozva nézte, amint a járókelők közönyösen kikerülik. 8
