Forrás, 1975 (7. évfolyam, 1-12. szám)

1975 / 2. szám - MŰHELY - Pintér Lajos: Vándor, milyen az út? (Ördögh Szilveszter könyvéhez)

hajuk mintázza lovak sörényét, lenne az én hajam is olyan. Jólfésültségévei felsült a világ már úgyis.

— Másoktól megtudni mindent? Hogy a kiserdőben, a folyó legszélén hadihajó roncsait lehet kiásni. Örökös hírhozók rendítenek: indulj, nézd meg, legyél ott; ha ott is maradsz, hát mások dicsekednek a helyedben; ha más marad ott, hozod a rád szálló dicsőséget. Akár ragályos betegség tüneteit a bőrödön. Idegen városok címkével teleaggatott bőröndjeit cipeled: állatok tetovált bőrét. Ha beszélnénk, nem kérdezném, hogy vannak-e arrafelé szegények; csak azt, hogy mennyire szegények. Kis piros vonatok futnak ki tüdőmből néha, az a vérem. De az a vonat nem Délszigetnek visz. Ahol érkezem, ember a hóban, jégbe beleáll; csontokba beleáll a fagy. A leckét mondtam föl éppen, bevallom. Akkor zörgették meg az ablakot a srácok; és szerencse, hogy jöttek, mert egyedül lenni nem jó; magunkat ennénk, mint a férgek. Akkor zörgették meg az ablakot viharos gyerekek; hoztak hírt a negyedik szomszédból elszaladva: ha sietek, jelen leszek egy kiscsikó habzó, gőzölgő éledésén. Mikorra odaértünk, már fölöltöztették új ruhájába a menyasszonyt. A kiscsikó nyakába szalagot kötöttek és fényképezték, mert képen még szebb lehet majd, és az öreget a kamrából behozták már régen. Az ajtót pedig becsukták. A lány, akinek rúzsos száját sósavval mosták, már elment. Afiú, aki megette az összes grízt, már puszit kapott a családtól. Eltelt hát ez a nap is. Redőnyök kattognak a sötétben: tata-trata. Ta-ta-tra-ta. Ablaknyi géppuskák.

Filmekben láttuk azt is. Az öregember meg dögcédulával a nyakában. Hasalt, mintha mindegy lenne. Pedig látni akarta még az unokát, aki nem kakiI be, ezért nagy úr. „Nézd csak; de megváltoztál” — fogadja most. Pedig nem is látja afiút, így alkonyaiban, szemüveg nélkül.

Kinek a bőrében?

A köhögésem már vénemberes, lehetnék akár az ő helyében. Cseréljünk helyet, öreg! Vidd te vásárra a bőrömet. „Értek mindent; csak azt nem értem, hogy mért nem jössz haza gyakrabban. És mért hiszed azt, hogy jártas vagy politikában, praktikában . . . Megtanulta az iskolában afiatalúr tisztán látni a múltat. És most leckéztet. Látna inkább önmagára. Most okosnak lenni is könnyebb; mert ami volt, már kiolvasod a könyvből. Hogy mi a helyes. Meg a tévedések. Ostobák voltunk igaz; bajunkra. Hanem hát azt mondom én ismét, hogy lássatok most már önmagatokra. Aztán a magatok dolgát tegyétek rendbe, hogy a miénk ki se látsszon alóla. De ez még nincs ám benne egyik mindentudó könyvben sem . . . Hogy mekkora a te igazad, mekkora a tévesztésed. Ezt a pohár bort most megiszom az egészségedre, kölyök! Mert én már minden pohár borhoz úgy fogok hozzá, hogy utolsó lesz. De nem azért, mert fölhagyok vele. Azért inkább, mert bajlódom már az öregséggel. És végül, ja kifekszem, majd húzz ki a tetőből egy nádat, aztán törd akkora darabra, amekkora vagyok. Vidd el azt a nádat magaddal, és mutasd meg a többieknek: ekkora kis rövidke ember volt az öreg. Mégis azt mondta neked, hogy a magad dolgát tedd rendbe, nehogy rosszul fessen az a történelem, ha majd megírják a te igazságodat”. Ezt mondta az öregember.

A köhögésem már hasonlít az övéhez. A nádat elfelejtettem; ha sokat iszom körbe- forog velem a szoba; ez a fekete eső szobája.

78