Forrás, 1975 (7. évfolyam, 1-12. szám)
1975 / 2. szám - Ördögh Szilveszter: Rekviem a télben (Elbeszélés)
ÖRDÖGH SZILVESZTER REKVIEM A TÉLBEN Pedig még ősz volt. Még legyek mászkáltak a konyha bágyadt napsütötte ablakán. Még, napjában egyszer-kétszer, a kutya dühödten megkergette a tyúkokat az udvaron. Még végignyújtózott az alkony a kertben, bíbor ködöt ásított a sápadt fák köré, még parazsat vetett a fonnyadt,föl magzott gazba. Még ősz volt. De az anya dideregve összerázkódott már percnyi álmaiban. Akár jégdarabok között, úgy ízzott a paplan alatt megdagadt lábfeje. Úgy érezte, hogy a szeme is fázik. Hogy, rideg szél fúj felé. Hatalmas hófúvást látott, házakat, udvarokat, kerteket, utcákat betemető porhavat, és mintha a küszöbnél, a két ablak között is hószilánkok iszkoltak volna befelé a lanyhu'ó konyhába-szobába. Máskor meg mozdu'atlan-pelyhesen szikrázó hódunyhákat látott, ahogy puhán ráhajlottak a földre, a szín alól kilógó petrencés rudakra, az istálló ajtajában hagyott talicskára. És jégvirágokat látott. Ahogyan ott állt, még kicsi lány, az ablaknál, s csak nézte-bámulta ezt a csodát. Az arcát kereste, hátha tükrözi a jégvirág, miként tükrözte este, mikor pára még nem ült az üvegre, mikor az anyja mondta, gyújtson be, s ő incselkedve a virgonc tűzzel dobálta a vaskályhába a szárízéket, a tányéricaszárat, a szúrós akácgallyat, az arcát kereste most is, reggel, a hűvösre dermedt szobában, de nem találta. Az anyját látta egyszercsak homályosan a jégvirágszirmok rácsai közt, de nem tudta, vajon mosolyog-e vagy sír. Nem tudta, hová néz, hová mered tekintete a jévirágszirmok közül. Ő intett volna neki, szólította volna, hogy itt vagyok, én vagyok itt, anyus!... de eltűnt az arc. Aztán apját látta mozdulatlan arccal, földre hajló tekintettel. Mintha aludt volna az apja, mintha állva aludt volna. Őt is szólítani akarta, hogy apus, én vagyok, az Eta, apus! ..., de az arc elmerült hirtelen, amint rebbenve a sűrűbe illan a pillangó. Pedig tudta, tudta, hogy csak képzelődik. Tudta, hogy nem álom volt, amit látott, csak képzelet. Fáradt volt. Összeszorította fázós szemét, s újra próbált elaludni. Még hallgatta, ahogy ketyeg az óra. Az ura mindjárt kel, délelőttös. Előtte még ad a disznóknak. Hát mindjárt csörög az óra. De most még csak ketyeg. S ha csörren, tudja előre, megriad majd, s az ura álmosan, jajdulvaföltápászkodik. Talán káromkodni is fog, hogy ő már sohasem aludhatja ki magát. Hogy már sohasem. Mert az ura örökké fáradt. Örökké csak aludna. Szétnyíló szájjal, horkolva, jajgatva. Eleinte irigyelte az urát, később már úgy érezte, gyűlöletté fajult benne az irigység. Mert ő nem aludhatott. Hasztalan szorította össze a szemét, hasztalan kergette, hessegette el tétova képzelődéseit, mégsem jött az álom. És hajnalra mindig ól mos fáradtság nehezült reá. Belécsimpaszkodott ez a fájdalom a lábaiba, első szülése óta nyilalló derekába, a régi aratásokkor, kapálásokkor mindig fölhólyagzó karjába, paradicsomot kacsazó, földfekete és gyomzöld ujjaiba. Néha úgy érezte, hogy lángol, izzik az arca, hogy a szédülés irgalmatlan körhintájába kötözi. Hát hasztalan akarta, mégsem al hatott. Négy órától az ablak alatt siető lépteket figyelte, a villanó duruzsolásokat. Nyáron a spaletták résein beszökő fényt, ahogy láthatatlan tűjével átszúródik a függönyön, s ezüstös cérnát lebegtet a homályban. Sokszor a fiaira gondolt. Arra, hogy ők is alszanak. Kicsi Bálint törékenyen, hófehéren, száján az orgonák csöpp lilasága, a pólyában, a pólya a bölcsőnyi koporsóban. Így aludt, szendergett élettelenül emlékezetében — már mióta is?, jaj!, nagyon régóta ... — az ő első fia, Kicsi Bálint. Ha reágondolt, az ura arca is a koporsó fölé hajolt, pedig ez hazugság, nem is hajolhatott a halott tündérke fölé, hiszen messze volt, nagyon messze, talán az Óperenciás tengeren is túl, ahol csak hósivatag honol s ritkán vijjogó, ismeretlen, rút madarak. Akkor olyan gyalázatosán messzire volt az ő ura, 27
