Forrás, 1975 (7. évfolyam, 1-12. szám)
1975 / 2. szám - Mocsár Gábor: Riasztólövés (Elbeszélés)
— Hé, hó! Hé, hó! — kiáltozott. — Hová, hová elvtársak? Visszük már a borocskát. .. Nóta van benne! Muskotályos! — Kecske visszafordulva kiabálta: — Ki a levegőre! Dolgunkat végezni! — Patás tovább rángatta. — Az kell! Ha bevétel van, kiadás is van — kiáltotta utánuk a főbikás. Eszébe csapódott: marhaság. Most aztán, ha ezek visszatérnek, mennyit gombolnak le róla. Egy ezres — fejenként? De megéri! Mi az, hogy megéri! A két szökevény szinte kibukott a pinceajtón. Mellbe vágta őket a sötétség. Hűvös volt az éjszaka, de nem fáztak. A bor is hevítette őket, meg a sietés is. Eleinte vaktában vágtak át a pince előtti tágas, üres térségen, a benti fény elvette szemük világát, szerencsére Patás emlékezett rá: itt szoktak megfordulni a szőlővel rakott kocsik szüret idején. Ő ment elől, a kicsi a háta mögött szuszogott. Emiatt történt, hogy amikor Patás megtorpanva hirtelen megállt, Kecske beleütődött. — Mi az? — kérdezte súgva. Patás jobb felé mutatott. Két kicsi piros pont fénylett ott. Patás lábújjhegyen elindult a fény felé, kését marokra fogta. Ahogy közelébe ért, megnyugodott: a bikások jöttek ezzel az autóval. A műszerfal bágyadt fényénél látni lehetett, hogy a sofőr a kormánykerékre borulva alszik. Jött egy gyors gondolata, hogy kitépi az ajtót, és leszúrja a sofőrt, nehogy amikor azok rájönnek, kikkel szórakoztak a pincében, üldözésükre indulhassanak. De rájönnek-e? És ha Ígéri — merre indulnának ebben a sötétségben? — „Aludj koma, ezt megúsztad.” — Visszafordult, Kecske ott várakozott rá, ahol hagyta. Újra nekivágtak a sötétségnek, amely már nem volt olyan feneketlen, mint az előbb: a szemük kezdett hozzászokni. Jól lehetett érzékelni, hogy széles úton haladnak s az út két oldalán szőlősorok futnak, mintegy irányt mutatva a két szökevénynek, hogy az útról le ne tévedjenek. De azért Kecske megjegyezte: — Az istenit, de sötét van. — Patás fújt a dühtől. — Legalább most tartsd a szád, hányszor mondjam, ne pofázz. A szőlősorok véget értek. Aha! Patásnak eszébe jutott, hogy itt most út nyílik jobbra, balra is. Az út túloldalán a szőlőtábla másik fele kezdődik. Ez az út a táblát kettészeli, itt járnak a gépek, kocsik, mifenék. Most aztán merre? Felpillantott az égre, nyakát tekergetve a Göncöl szekeret kereste. Aha — ott van. Ha tehát jobbra térünk, északnak ■tartunk, de mi dél felé keressük az irányt. Míg a kereszteződésnél várakoztak, tisztán hallatszott, ahogy a pincében a most már tökrészeg bikások óbégatnak. Ez megnyugtatta őket. „Fulladjatok meg reggelre, csibészek, annyit igyatok” —s Patás köpött egyet. — Gyerünk — súgta Kecskének és elindult a balra iramodó úton. Emlékezett rá, négy-ötszáz méter, és elérik a kaput,akkor aztán kívül lesznek a kerítésen. Drótkerítés övezi a kertet, a fenét kell ezen őrizni. Kecske a sietéstől — nehezen bírta az iramot Patás mögött —, a levegőt kapkodva megszólalt. — Azt az egyet sajnálom, .. .hű ... mennyire sajnálom ... — Nem érted, hogy pofa be! — De Kecske fontosnak tartotta, hogy kimondja: — Ezektől, öregem, ha nem rángatsz el olyan gyorsan ... legalább két darab ezrest... legalább kettőt... le lehetett volna gombolni .. . Csakhogy hagyjuk abba a nyomozást... Két darab ezrest! Patás megállt, megfordult, kését előrenyújtotta, Kecske majdnem beleszaladt. — Idehallgass, te állat, ha még egy kukkot szólsz, ezt nyomom beléd ... Ha meghallja az éjjeliőr ... puska van nála, te ... teee. — Ütődött az, hallottad . . . ütődött. — És ha meglátta a lefeszített lakatot? Patás újra nekilódult. Most már hallgatagon követte őt Kecske. De nem sokáig. Száz lépést ha tehettek, amikor vakító fény csapott a szemükbe, hogy szinte fájt, éles kiáltás harsant: —Állj! Állj, ha mondom. Ne mozdulj, mert lövünk. — Patás a szeme elé kapta ernyőként a tenyerét, így láthatta, hogy a lámpa mögött többen állnak. — Dobd el azt a kést... ide ... ide, a lábunk elé. Patás hirtelen arra gondolt, a kést belevágja a lámpába, hogy kialudjon az az átkozott fény, de aztán megadóan odadobta. A lámpa fény23
