Forrás, 1975 (7. évfolyam, 1-12. szám)

1975 / 2. szám - Mocsár Gábor: Riasztólövés (Elbeszélés)

vihetünk is magunkkal az útra. Kibírjuk vele a határig. — Felállt, a polcokhoz lépett, kiemelt egy demizsont. A dugóját kihúzta, beleszagolt. — Klassz. Bor.

Társa az asztalra ejtette nehéz öklét, bicskája hegye a plafon felé szúrt.

— Mit mondtam neked? Miben egyeztünk meg? Mi? Nem iszod le magad! A határig én vagyok a parancsnok. Visszapofázás nincs. Odaát majd te veszed át a vezénylést, de addig ... Én tégedet átviszlek a határon — így egyeztünk? De csak ha .. .

— Idefigyelj, Patás — mondta a kicsi, és az egyik polcról leemelt két poharat. — Hiszed-e, hogy van isten! És hogy az istennek van ujja?

— Ujja? — hökkent meg Patás, állkapcsai lomhán őrölték a téli szalámit, csak úgy, kenyér nélkül. — Hogy kerül most ez ide? — Patásnak nemcsak a mozgásában, hanem az esze forgásában is van némi lomhaság. Apró, vidáman nyüzsgő társa azonban élénken kombinált. Egy poharat társa elé tett, egyet maga elé. Öntött beléjük.

— Van isten, és van neki ujja. Mert csakis az isten ujja mutatta meg, hogy ide jöjjünk, erre a klassz helyre.

— Hülye — fújt Patás. — Mutogathatta volna rogyásig, ha én nem ismerem a terepet. Ha nem tudom, hogy van itt ez a pince. — A pohár kiürült, s hogy a hasuk is telni kezdett, szinte kellemes lett a hangulatuk, úgy beszélgettek, mintha odakint nem indult volna meg a hajsza, hogy két szökött fegyencet kézrekerítsenek. Pedig megindult.

— Most látom csak, egészen jó neked ez az öltözék. Majdnem, mintha rád szabták volna. Elmehetnél benne akár úriembernek is. — Valóban, Patás öltözéke ellen nem lehetett kifogást emelni, aki azelőtt viselte, hasonló termetű lehetett, mint ő. — Az enyém viszont — folytatta Kecske — bő is, hosszú is. Lötyög rajtam.

— Mit számít az most. — Békés hangon biztatta társát, mintegy feladva eddigi szigorúságát: — Na jó, öntsél. — Kecske megint teleöntötte a poharakat, közben megjegyezte.

— Jól mehet annak az ürgének, akitől ezeket a szereléseket vételeztük.

— Irtó klassz bungaló, nem vitás.

Kecskében megmozdult valami igazságérzet-féle.

— Más örülne, ha ilyen lakása lenne, neki meg csak passzióra kell. Hétvégére. És ez a berendezés! Még hűtőszekrény is. Az annyát. Csak tudod, mit sajnálok?

— Mit?

— Azt sajnálom, hogy nem hoztuk el azt a pecabotot. Az is mit érhet! Üvegből van a nyele.

— Miért hoztad volna el? Minek az?

— Hát . . . vinnénk magunkkal. Aki lát, azt hihetné, megy két cimbora pecázni.

Patás az asztalra csapott, hogy a poharakból kiloccsant a bor.

— Emeletes állat! — Kiitta a poharát, aztán folytatta. S kiderült, a lomha pislogású szemek mögött élénk agymunka zajlik, ha például efféle manőverről van szó. — Errefelé a határig már nincsen pecázó hely. Az a tó volt az utolsó, ahol a bungaló állt. A francot! Éppen hogy ellenkezőleg! Mindenkinek feltűnne. És menne a drót: különös ismertető jelük, pecabot van náluk. Üvegből van a nyele. He?

— Lehet valami igazad — ismerte el Kecske, s újra öntött a poharakba.

— Jól néznénk ki, ha terád bíznánk magunkat. Majd a határon túl. Ottte leszel a góré. Azt mondod, három nyelven beszélsz.

— Hát németül — ein wenig. Oroszul — po máló.

— Azt mondtad, olaszul is.

— Hát, ami a haveroktól rám ragadt. De ez az egy, amitől ne félj. Ott már lesz, aki segít rajtunk. Pietro. Luigi. Két klassz haver — igazi üzletemberek. Meg a harmadik, az a . . . hogyishívják .. . Nahát. . . meséltem neked róluk . . .

12