Forrás, 1974 (6. évfolyam, 1-12. szám)
1974 / 2. szám - Szalai Csaba: Versek
SZALAI CSABA INKÁBB A FÖLD Bizonytalan nesznek messzi suhogása, ingyenélő vetésmadarak, — fecskés fellegeknek pusztulása sóhajtozik esőlombok alatt. Magot hullajtó, zengő búzaholdam, s te vékony csontú, zörgő tengeri, s ti halott hírű tál lók elhagyottan csak vadzabnyájjal szőkültök teli. Még óriás iránytűm itt vagyok, — ó csordákét sustorgó ostora — poros akácfa sírjon harmatot, hiába, nékem nincs mennem hova. Inkább a föld; partos, régi hely, jöjjön a rög alá hulló sötét, vagy tán égbe kuporodnék, onnét is félre, onnét is el. ELÉBÜK ÁLLOK Vonul az ősz. Hadjárata ezer lándzsát kilök, fekete vállapos vakond aknája füstölög. Kreppé hervadt köpenyben robban az éles csutkatő, ellenem suhog, lapul — egy szár inas kezembe lő.
/
