Forrás, 1974 (6. évfolyam, 1-12. szám)

1974 / 4. szám - Raffai Sarolta: Morzsahegyek (Kisregény, III. rész)

cárt keresgélve, mintha titkos zsebeket rejtő bugyelláris volna — itt a nappal egyértelműen munkára és tanulásra, az éjszaka egyértelműen alvásra való, az otthon magánügy, a szülői ház tabu. A követelmények magasak, az idő kevés. Még a tananyagra is kevés.

Ő mégis kergeti a perceket — s az estékre vár.

Az első kudarc leküzdhetetlen erővel vonzza vissza a kudarc színhelyére ahelyett, hogy elriasztaná. A kis utca minden téglája, horpadása és szöglete csak úgy ismerős, mint saját utcájáé, az öreg házakról látja omlani a vakolatot, új antennákat magasodni mohos palatetők fölé, szikkadni a sarat az út hellyel-közzel még fellelhető macskakövei között — minden este a téglakerítéshez támaszkodva álldogál Eszterék házával szemközt. Nem csinál semmit, se jót, se rosszat. Várakozik. Álldogál.

Azután mégis életlenül futnak össze: a Fiú legalábbis ezt hiszi.

A műhelyből kijövet a délután természetes fényességében félvakon hunyorog. Szaporán lépked az utca irányába, s mint mindig, maga mögött tudja a másik hármat: siet. Hazamenet még a nappal áldott világosságában sem bízik — talpa alatt tüzes betontepsivé lesz a gyalogjáró —, amíg azokkal egy az útja, szinte röpteti. Körül sem néz, jobbra fordul a városnak. Most kerékpárgumik surrogását hallja — valaki hosszan tartja a holtponton a pedálokat, a szórt nyikkanások elárulják—, valaki lépést tart vele. S hogy sebességét a megfutamodás bevallása nélkül fokozni képtelen már, hirtelen megáll.

A kerékpár elhúz mellette, s máris megtorpan.

A Fiú torka összeszorul.

A lány három lépésnyire áll tőle, könnyedén támaszkodik a kerékpárra, mosolyog. Sötétkék nadrág, sötétkék kiskabát, piros nyakbavető, valami lehetetlenül hosszú sál — kicsi, hetyke, piros sityak rövidre nyírt, barna haján. A százszor felidézett arc élőben kedvesebb, mint emlékezett rá. A lány orra nyergét ráncolja csúfondáros jókedvvel kántál:

— Ádám bátyám pávát látván, száját tátván — s elneveti a többit. — Szia, Péter!

A kerékpárt átemelné a keskenyke árkon, a Fiú félúton kapja el a szerkenytyűt, ragyog.

— Szia — mondja, — szia.

— Ennyi az egész? — igazítja lépteit övéhez a lány.

A Fiú hallgat egy ideig, oldalról kémleli a gömbölyű kis áll, s a duzzadt ajkak vonalát.

— Persze — mondja a Fiú. — Ennyi. Ál lat ián örülök.

Eszter felszabadultan mosolyog.

— Én is. Állat ián.

Nevetnek. Nézik egymást és nevetnek.

Mögöttük trappoló léptek egyre közelítő dobbanásai — a Fiú összerezzen. Ajkát beharapja, gyomrát szűk marokba préseli a szorongás.

A többiek elhúznak mellettük, Sisák könnyedén meglöki a lányt, pimaszul az arcába bámul, s üget a többiek után. Vagy tíz lépést ha tehetnek, máris megállnak. Szembefordulnak velük. Eszter megriad, a Fiú tekintetét keresi: könyöke érti a Fiú szorítását, ők is megállnak.

De azok hárman nem közelítenek, szájukat füttyentésre igazítják, ujjaik egyszerre illeszkednek az ajkak nyílásába. Az egyetlennek tűnő, fülsértő hang kígyózik, akár a karikás ostor szíja, spirálban tekereg, majd hegyes vége a magasba szökken. Azután hirtelen szűnik meg, csak a füljáratok visszhangozzák még.

Ok nem engedik el egymás tekintetét. A hármas egy újabb hátra arccal egyenesbe jut, lomha járással távolodik.

A Fiú szemén rettegés.

10