Forrás, 1974 (6. évfolyam, 1-12. szám)

1974 / 12. szám - SZEMLE - Szakolczay Lajos: Gál Farkas: Kardom, keresztem

Ugyanez mondható el a mari fordításokról is. A mari dalokra jellemzők a kötött versszakok, rímek (elsősorban rangrímek), a párhuzamok. Számos mari dal természeti képpel kezdődik, s ebből fejlődik, bomlik ki a szerelem, a szomorúság, az öröm, a bánat emberi képe.

„Egy nyírfából kihajt kettő, / négy levele együtt játszik.

Lehetnénk csak ketten együtt, / két szemünk játszana együtt. .

Vagy egy másikban:

„Két kezemben sárga alma, / enni abból nem kívánok.

Ha te nem vagy, édesanyám, / élni többé nem kívánok.”

(Buda Ferenc fordításai)

Végezetül mit is kívánhatnék mást: várjuk a további Forrás Könyveket, s várjuk Buda Ferenc további műfordításait, verseit.

PUSZTAY JÁNOS

GÁL FARKAS: KARDOM, KERESZTEM

Örömmel kezdeném kritikámat azzal, végre egy fiatal költő! De nem tehetem: Gál Farkas, közel a negyvenhez, már aligha mondható borzas fiatalnak, és verseijsem szárnypróbálgatások. Miért mégis a Kardom, keresztem elsőkönyv-jeílege, a józanul megállapodott költőben (és verseiben) miért oly erős a biztonsági hálóhoz való vonzódás, az elődök és kortársak szellemi ujjnyomának vállalása? A szinte kihívó daccal önmagát mutogató büszkesége (mások tüzénél melegedtem, végül mások nak mása lettem), ha a címadó versben ennek ellenkezőjét is nycmatékosítja, lehet valamiféle zavar jele is. S ez a zavar nemcsak egyszerűen Gál Farkas paraszti életvalóságot versbe fogalmazó, természeti képekkel dúsított és szinte önmagát is a természet egyik részének tudó szemléletében van. Ahol élet és költészet, mindennapi munka és csak a kiváltságosoknak megadott hivatás, már-már nem ismervén elsőbbséget, szorosan összetartozik, hanem a vers tárgyaként mindig más és más arcát mutató anyagban. Az összetettség, a bonyolultság tér és idő keresztútján álló kettesében, a csak ösztönökben érzett, de kimondással — a megközelítés-megnevezés bátorságával—szinte egyszerre elillanó sohasemvolt- sohasemlesz-élményben. Gál Farkas versei, ha nem is az anyagi világ bonyolultságát föltérképező látomások, mindig megvan az az esélyük, hogy egy szorosabban tárgyi emlékekhez kötődő élményanyagot is költészetté tudnak érlelni. Tehát a „zavar”, most már a pszichikum zavara, kettős: érzi a rög- hözkötöttséget, az önálló szellemi kalandozásokat elvető költői én korai megállapodottságát, túlságosan könnyen gördülő verssorait, képeinek cezúráinak szabályosságát, és tudja — bármily irányba és magasságba is vinné a lázadás —, hogy sorsa, megszólalásának milyensége a kard és kereszt jegyében vállalt történelmiség — mondhatnók: küldetéstudat — súlyával viselős. Szaladni akarna az őt öröktől fogva tartó hatalomtól, szépségeszményét, líravilágát is felhőtlenebb tájakra (absztraktabb élmények felé) varázsolná, de nem teheti. Utat és magatartásformát jelöl a humuszba olvadt ősök serege. A belső tájakat lázassá teszi a publicisztikus hév, az élmény forróságát versben szinte egy az egyben visszaadó, belőlük-szakadtam-tudat. A költő egy személyben szeretné eleinek, politikai-társadalmi hitvallást ország és nép során megmérő forradalmárainak (Dózsa) életét megélni. A félig élők és a kontár hegedűsök szorításából szabadulva, felmutatja mindazt, ami őt szívének túlpörgő motorjával együtt, önkéntes szenvedővé teszi a világ megváltozását tudomásul nem vevők — épp ezért egy kicsit mindig romantikusak! — csoportjába sorolja.

Gál Farkas indíttatása — mint a magyar költészetben oly sokaké — a falu világát, a paraszti lét nemegyszer mitizált tisztaságát célozza. Verseiben nemegyszer radr.ótis örömujjongással szólal meg a természet, veti föl fejét a pipacs és a bukolikus élmény valamiféle lágyságot kölcsönöz az egymásra sorjázó képeknek. Buda Ferenc vasszigora — nagyon sok költemény a hasonló élményvilágból táplálkozó költőtársat nemcsak követi, de képeiben-soraiban szinte kínos-pontossággal másolja is —, Gál Farkas verseiben szinte ismeretlen. Nagyrészt ennek köszönhető az, hogy amíg az életformával váltás tragédiái a hasonló életanyagú kortársaknál (Nagy László, Ágh István, Csoóri Sándor) a verset is kibillentik megszokott nyugalmukból, képkivágásuk monotóniájából, addig a Kardom, keresztem költője elrévedezik az őt indító, és úgylátszik, bilincseivel még visszahúzó faluélményen. Gál Farkas legtöbbször csak a látványt ,az omló muzsikát és a vadszedres búzatáblát énekli, pedig hogy találatai, versindító „ötletei” is vannak — és milyen ragyogó verset írt volna ebből a Földre Anteuszként tapadó Gulyás Pál —, bizonyítja a Forog a lemez című költemény. Tehát nem az élményanyaggal, a gyermekkor tisztaságát felvillantó paraszti léttel s annak összes meghatározottságával van a baj, hanem a sokféle élményből táplálkozó drámaiság versben majdnem egyszólamúvá való redukálásával. S amikor a költői ihlet a paraszti világ képeit jól építi a versbe, a jó szándékról tanúskosó, de kétes értékű, erőszakolt „gondolatisága” zavar: „az akarat vasmagjai / a csönd szakadékába esnek” (Tükröznek gágogó tavak).

90