Forrás, 1974 (6. évfolyam, 1-12. szám)
1974 / 12. szám - Almási Márta: Üzenj haza valamit! (Elbeszélés)
Amikor magamhoz tértem, egyedül feküdtem egy vakító fehér ágyban, vakító fehér bútorok között. Szememet szúrta a sok fehér szín, hunyorogva próbáltam tájékozódni. Akkor nyílt a vakító fehér ajtó, és az ágyamhoz jött mosolyogva egy fehér asszony. Ezt az asszonyt sötétebb és halványabb, világosabb, élesebb fehér foltokból teremtették, csak a hangszálakat felejtették ki a torkából. Mert a szája — a fehér üreg rugalmas nyílása— úgy mozgott, mintha beszélne, de nem hallottam a hangját. Pedig ő ezt nem tudta magáról, hogy nincsenek hangszálai, és csak némán tátog; biztosan nem tudta, mert furcsán nézett rám, és az arcomba hajolt. Féltem tőle, mint egy lidérces álomtól, és már az agyvelőmet hasogatta a szemgolyómon keresztül beszökött sok-sok vakító fehérség. Akkor már inkább nyugtatóbb, pihentetőbb a feneketlen sötét... Péter ült az ágyam szélén, mikor újra magamhoz tértem. A bútorokat addigra kicserélték, a falakat tompább fehérre meszelték, és az ápolónővérkén világoskék fityula volt. Péter segített a tájékozódásban. Egy rijekai kórház steril-hűvös szobájában feküdtem. — Mi történt? — kérdeztem először, és Péter nevetve kopogtatta meg homlokom. — Hát nem emlékszel? Elgázolt egy motorcsónak! — Motorcsónak ... Rémlik. — Két napig feküdtél eszméletlen. — Két nap ... Ditte? Péter a plafonra mutatott. — Nem értem. — Egy emelettel feljebb. — Ditte!! — Ne izgulj! Már nincs semmi baja. Csak az ijedtségtől sokkot kapott, mikor téged elgázoltak. De már vígan él. Annyira vígan, hogy verset is írt azóta. — Verset? Mutatta? — Nem. Én meg nem akartam elvenni tőle. Ha magától nem adja... Kicsit szégyenkezve adtam hálát magamban Péternek. Aprócska örömök szaladgáltak bennem, szerettem volna megsimogatni Péter kezét. Hanem a kedves nővér éppen belépett. Hűsítő italt hozott tálcán, mosolyogva éjjeli szekrényemre tette. Aztán kiment anélkül, hogy szólt volna valamit. — Látod, micsoda kiszolgálást kapsz! — Aha! Mint egy szállodában. Aztán más jutott eszembe. — Feri? — Elment. Szerette volna megvárni, míg magadhoz térsz. De mennie kellett. Pedig mondtam neki, hogy hazavisszük, hiszen tudod, stoppal jött otthonról is. Nem fogadta el az ajánlatot. Elment. — Hová? — Nem közölte velem. Azt hiszem ... várták az olasz barátai. — Helga? — Nem lett semmi baja a baleset miatt. Te voltál a hibás. Motorcsónakázásra kijelölt helyen fürödtél. — Fürödtem?! — Hát persze! Különben hol gázolt volna el a csónak? Az volt a szerencséd, hogy Feri utánad úszott. Még akkor rögtön, mikor bementéi a vízbe. Ha ő nincs ott a közeledben ... Hiába buktál a víz alá, mikor észrevetted a csónakot. A propeller a víz alatt vágott fejbe. Ha Feri nincs melletted, megfulladhattál volna... — Mit mesélt? 56
