Forrás, 1974 (6. évfolyam, 1-12. szám)
1974 / 12. szám - Almási Márta: Üzenj haza valamit! (Elbeszélés)
— Azért nem kellett volna! Rendes fiú! Ditte szipogott. Csúnyán nézett apjára. Jaj, csak nehogy most kelljen elmagyaráznom neki Feri sértődésének okát! Mert ahhoz semmi hangulatom! Szerencsére Dittét elfoglalta saját szipogása, nem kérdezett. Sürgősen megkerestük a kocsit, és sietve hátat fordítottunk a városnak. Ferinek nyoma veszett. Két hosszú napon keresztül színét se láttuk. Pedig kerestük, egymástól függetlenül, és anélkül, hogy összebeszéltünk volna. Péter a strandot fürkészte végig naponta többször, én a Rijekából érkező buszokat kísértem figyelemmel, Ditte a táborban, az árván maradt sátor előtt gubbasztott sóvárgó reménykedéssel. Mindkét napon ott sötétedett rá; vagy ha délben foglalta el őrhelyét, elmulasztotta az ebédet, s délután nem akart visszajönni velünk a strandra. Csak ült a sátor előtt, és befonta-kibontotta hosszú szőke haját. Én mentem érte mindig. A rijekai veszekedés óta bennem fészkelt az érzés, de tanácstalanul álltam: nem mertem megfogalmazni. Ezért mentem hát mindig én Dittéért, s bevallom, egyszer rajta feledtem töprengő tekintetemet: elnéztem görnyedt, vézna testét, amint ott ült a sátor előtt elszántan; hátgerince furcsa gyöngysor; lapos mellkasa helytelen tartása miatt méginkább behorpadt; haját idegesen csavargatták csontos ujjai... Nagyon-nagyon kétségbe volt esve ez a tíz éves, szerelmes nő! A második estén aztán nem hiába várakozott Ditte. Feri megérkezett. Milyen lehetett a találkozás pillanata, nem tudom, később se próbáltam elképzelni. Vacsorára terítettem éppen, mikor megláttam őket. Feri félkézzel ölelte Ditte vállát, az nyúlánk, korát meghazudtoló termetével nem is hatott gyereknek. Haja kócosán arcába lógott, s csak az egyik oldalán volt befonva... Talán éppen akkor jelent meg Feri... Hülyén éreztem magam. Meghatódtam. A hártyafinom emlék ujjongott bennem. Szégyelltem ezt az örömöt. Végtére is az anyja,s nem cinkosa vagyok enneka megszédült kölyöknek. S attól is féltem, Péter észrevesz valamit. Márpedig nincs elég meggyőző érvem, amivel visszatarthatnám pofonra lendülő kezét, nincs elég meggyőző mentség, amivel megvédhetném a gyereket — egyik szülő — a másik szülővel szemben. Hatalmas ovációval fogadtam Ferit, ujjongásommal palástolva Ditte mindent eláruló, szégyenlős, büszke arcát, s nem törődtem Péter hökkent rosszallásával. Feri végre elvette kezét a gyerek válláról, rnegállt Péter előtt: — Hazahoztam... a hűséges kis házőrzőt. És kösz, hogy törődtetek a csomagjaimmal. .. Péter csodálkozva tiltakozni akart. Megelőztem: — Ugyan! Te is ezt tetted volna a mi helyünkben, nem igaz?! Már csak azért is, mert bántott bennünket a lelkiismeret. Ugye, Péter? Tulajdonképpen ő se akart megsérteni. De mondd, hogyan jutottál vissza? Stoppal, busszal? — Ismerősökkel. Jachton. Meghívtak, és gondoltam, nem szalasztóm el... — Nahát! Jachton! Mesélj, milyen belülről egy ilyen. Feri arcán kedvetlen fintor. — Nem is olyan szenzációs. Ha nem az enyém, hanem másé... Péter idegesen simogatta szakállát. Nem engedtem szóhoz jutni. — Ülj le nálunk! És tarts velünk! Éppen vacsorázni készültünk. — Kösz, ettem már. Látom, ti még mindig spóroltok. Mikor esztek már rendes ételt? Ezúttal nem sikerült Pétert megelőznöm. — Rendes ételt eszünk, de szerényét. Úgy tartjuk, hogy a táplálkozásunk tizedrangú kérdés. így egyrészt karcsúak, kecsesek, fiatalosak maradunk, másrészt többet félre tudunk tenni kocsira, lakásra, utazásra... Mindent egyszerre nem lehet. .. Az nem megy... 50
