Forrás, 1974 (6. évfolyam, 1-12. szám)
1974 / 12. szám - Almási Márta: Üzenj haza valamit! (Elbeszélés)
— Persze, hogy az volt! De ha ennyire ragaszkodsz a kategóriákhoz, elárulom neked, hogy a családján „elvből” nem segített. Persze, ezt már ki kellett volna találnod. A gyerekeit sorsukra hagyta, de egy veterán barátja miatt hegyeket is megmozgatott. Pedig a barát „megtévedt”. Rossz útra vitték; persze mások! Mert a múltja, a régi tettei... S ha meggondolom, hogy ez az ember a múltját, mint valami védjegyet, használta fel különböző kis aljasságainak elkendőzésére, s az igazgató úr ezért az emberért nem restellt kilincselni, ezért az emberért kiállt, s ha kellett az asztalra is csapott! Gyerekeinek nem volt ilyen védjegye ... Ez volt a bűnük, a megbocsáthatatlan nagy vétkük! Érted már?! Érted már a különbséget?! Furcsán elváltozott, eltorzult a hangja. Mint amikor valaki ordítani szeretne kínjában, dühében, fájdalmában, s tomboló indulat sodorja fel belőle a szavakat, csak az ész, a józan, értelmes megfontolás fékezi, szorítja, halkítja az elemi erővel feltörő hangokat. Az indulat és a józan ész harcából egy rekedt ordítás lesz aztán: a ketrecbe zárt fenevad üvöltése. Valami nem tetszett nekem ebben a történetben. Egy kicsit hasonlított Ditte régi, primitív rajzaira, s én, a kívülálló, megpróbáltam hozzáképzelni a teret s az időt. Feri arca volt a legelmosódottabb a családi fényképen. Szerettem volna újrakezdeni: elmesélni a történetet az öreg, a vajszívű igazgató, a tisztességben „megőrült” apa szempontjából. Egy pillanatra felvillant bennem a gondolat is: talán egy soha vissza nem térő alkalmat szalasztók el, ha most nem folytatom a beszélgetést. De egyelőre még azt se döntöttem el magamban, fontos-e nekem egyáltalán ez a sors, ez a történet. Most már elhiszem, hogy Feri Nyugatra készül, s itt akar átmenni az olasz határon. Cseppnyi bizonytalanság, lelkiismeretének utolsó, gyenge lázadása arra késztette, hogy felmondja hangosan az érveket, mintegy önmagának is bizonyítva. Hogy éppen nekem kellett végighallgatnom? Én voltam kéznél. Ezen felül igazán semmi közöm ehhez az emberhez! Hallgattunk. Kínos, zavaró volt a hallgatás. Mintha nem válaszoltam volna a kérdésre, amit várnak tőlem. Megkönnyebbülten és buzgón szedtem össze motyónkat, mikor végre megérkezett a felmentő csapat Péter és Ditte személyében. Vacsorára konzervkészételt ettünk megint, ketten egyet, csak a gyereknek jutott egész adag; s közben megbámultuk a tanyánk előtt elrobogó csodaautókat. Tőlünk nem messzire nyugatnémet, fiatal házaspár lakott egy nagyon impozáns lakókocsiban; esténként (amíg a függönyt el nem húzták, beláttunk az ablakon) tévét néztek, napközben frigidaire-ben hűtött colát ittak. Hat órától hétig minden este lemezhallgatás volt a programjuk. Péter ilyenkor szörnyen ideges lett, s alig várta a megváltó hét órát: amikor az utolsó lemez is lejárt végre, s Péter magához vehette a rádiót. Dühöd- ten keresgélt a sávnyújtóval — hasztalan. Magyar adót nem sikerült fognia, pedig a férjem ugyanúgy kívánta a magyar muzsikát (szavaival élve: honi nyekergést), mint én a jó erős (és jaj, nem törökösen!) főzött feketekávét. Némán beletörődtem a kávé hiányába, de Péter nem bírta szó nélkül elviselni, hogy nem talál kedvére való zenét: már a magyar nóta vagy a cigányzene is megfelelt volna neki! Neheztelő véleményét több ízben közölte velem; nem tudom, volt-e már ember, aki életében annyi átkot zúdított szülőföldjére, mint az én férjem pár nap alatt! Legjobbnak láttam nem szólni hozzá ilyenkor — nagyokat hallgattam és feküdtem a sátorban mellette. Azon az estén mégsem vártam meg, amíg elmúlik a megismétlődő kudarcok feletti dühe: elmeséltem neki Feri történetét. Kicsit szorítottam. Attól féltem, hogy a felpiszkált kis ördög majd seppegni fog a fülébe, és — hogy indulatának lefolyó csatornát keressen — majd beleköt elbeszélésembe. De Péter szó nélkül végighallgatott. Mikor befejeztem, vártam, hogy mond vagy kérdez valamit. Nem kérdezett, nem mondott 48
