Forrás, 1974 (6. évfolyam, 1-12. szám)
1974 / 12. szám - Almási Márta: Üzenj haza valamit! (Elbeszélés)
ALMÁSI MÁRTA ÜZEN] HAZA VALAMIT! Ferivel Péter találkozott valahol. Villogó fogú, sötét bőrű fiú volt. Amikor odajött pokrócunkhoz, cseppnyi elfogultsággal mutatkozott be, kezét gyorsan elrántotta kezemből. Feriben nyoma sem volt a csinos férfiak magabiztosságának. Tőlünk egy lépés távolságban terítette le csíkos frottírtörülközőjét, amiben akkor még élénken elütöttek egymástól a színek. Kavicscsal feltöltött volt a part—ahol immár harmadik napja reggeltől estig strandoltunk —, s Feri először vackot fészkelt magának a kavics közé, aztán ráterítette törülközőjét, úgy feküdt le. Feküdt lehunyt szemmel, mozdulatlanul. A Nap kíméletlen-keményen verte sugarait a földre, napozókra, tengerre (az átforrósodott kavicsokon sziszegve kapkodták meztelen talpukat a strandolok), s Feri nem moccant. Eleinte csodálkoztam, később megszoktam, majd megfeledkeztem különös szomszédomról. Dittét ki nem lehetett parancsolni a vízből egész délelőtt, Péter is el-eltú'nt időnként valamerre, s én, miután leúsztam a napi kötelező távolságot, megpróbáltam olvasni. A szokatlan hőség elbágyasztott, a könyv fehér lapjai az éles napsütéstől bántón vakították szememet, sokat izegtem-mozogtam helyemen. Lassanként feldühített saját, örökös mocorgásom. Irigykedve meg-megbámultam a mellettem hangoskodó társaságot: olaszok voltak, fiatal fiúk, lányok — talán vakációzó diákok —, és szemmel láthatóan senkivel és semmivel nem törődtek. Mintha övék lett volna az egész világ. Dél felé Péter előkerült valahonnan, megállt Feri mellett: — Jössz enni? — Hagyd! — akartam mondani — alszik. — De Feri nem aludt. Lecsukott szemhéja se rezzent, úgy válaszolt. — Persze, veletek tartok. Ránéztem, mint egy feltámadt halottra. 36 lépcsőt kellett megmásznunk a hegy oldalán, míg a faluból visszacammogtunk a táborba. Feri útközben szó nélkül elvált tőlünk. Amikor eltűnt, megkérdeztem Pétert, ki ez az ember. — Ő is itt lakik a táborban. Pesti egyetemista, elvált, 26 éves, gyermektelen, vagyontalan, boldogtalan honfitárs. — Aha. És miért boldogtalan? — Mert pesti, mert egyetemista, mert elvált, mert 26 éves, mert gyermektelen, mert vagyontalan. Érthető? — Hogyne, hogyne! — Ebből a válaszból bőven elég volt! Konzervet ettünk ebédre hidegen, Péterrel közösen egyet, csak Dittének jutott egész adag. Nem is laktunk jól, éppencsak elvertük éhünket, de úgyse csináltunk semmit: feküdtünk-hevertünk egész nap, s a tikkasztó hőség is ölte étvágyunkat. Délután visszamentünk strandhelyünkre, ugyanúgy találtuk motyónkat, ahogyan ott hagytuk, csak a gumimatrac kapott gutaütést. Megsápadt a tűző napon, és ájultan engedte ki magából a levegőt. Péter bosszúsan forgatta kezében, egy lyukat is felfedezett rajta valahol. Akkor Feri váratlanul felajánlotta segítségét. Csomagjából kis tégelyt vett elő, fehér pépszerű ragasztót csepegtetett a vélt lyukra, egy kaviccsal szétkente, aztán gyorsan rányomta a celofán papírral fedett foltot. Felém nyújtotta a matracot: — Még fogni kell. Péter köszönésfélét motyogott, aztán elindult a víz felé, de két lépés után visszafordult. 42
