Forrás, 1974 (6. évfolyam, 1-12. szám)
1974 / 1. szám - SZEMLE - Halász Géza Ferenc: Az első kötetek után
AZ ELSŐ KÖTETEK UTÁN Mi követi az első könyveket ? A megadatott lehetőségek után fölemelkedés jön, vagy megállapodik a kezdeti szép lendület, és kapaszkodók, pihenők után néz a képzelet? Ady Endre dicsekedett később a 22 éves korában, 1899-ben megjelent Versekkel, amely nemcsak a kiadás dátumát tekintve, hanem hangütésében is múlt századi maradt. Sőt, a magyar zsenit ujjongva támogató kritikus. Hatvány Lajos visszaemlékezéseiben azt írta, hogy „nem vettem észre a dologból semmit". A legnagyobbak közül József Attila sem remekelt különösebben a Szépség koldusával, amelynek a kifejezés- és szemléletmódja kortársak egész sorának hatását mutatja a háttérben. A letisztuló, igazi hang kimutathatóan később jelentkezett. A kezdeti próbálkozások, utánérzések viszont mihamarább remekműveket hoztak maguk után. Most viszont, amikor az első, összefogottabb művészi jelentkezés időpontja csaknem egy évtizeddel eltolódott az érett felnőttkor javára — változás áll be a klasszikus, fölfelé ívelő folyamatban. Már a sornyitó könyvekben egy-egy határozottabb arcéi tűnik fel, a továbblépésig viszont hosszabb idő telik el, ha nem épp hallgatás vagy visszaesés következik. Gutái Magda második könyve, a Költözés mögött mintha két versíró állna. Ha külön-külön testben lakoznának, valószínűleg tartózkodnának attól, hogy közelebbi kapcsolatba kerüljenek egymással. Az egyik és jelentősebb szerző az a Gutái Magda, aki a változás és a tünékeny idő elemeit akarja rögzíteni. Szép kísérlet ez a majdnem lehetetlenre, hiszen a preparátum, a metszet már nem lehet az igazi. Csak élőben ismerhető meg a múlékonyság is. A Költözés versei nem mondanak le a mozgás élményéről. Már-már kifejezhetetlenül illékony pillanatokat és áttűnéseket érzékeltetnek az igék: a fagyalbokor elmozdul, agyagpor és aranyfüst szállong, a nyírfa erdőn reszketés fut át, homok szivárog, pára szitál, hópor pereg. Szinte hozzá sem szabad érni semmihez ebben a környezetben, olyan légies minden, hogy akár rögtön porrá omlanának a tárgyak: a mozdulat álombéli, a párbeszéd valószerűtlen, a derengés vér- telen, léghajók és léggömbök lebegnek. A színek is halványak, valahogy feszélyezetten érzi magát az ember a csipkék, vitrinek között, egy-egy halk hang is kivételnek számít a zaj nélküli, pantomim világban. Az ilyen állapot a soha el nem érhető befejezés kínos érzetét kelti. Költözni kell onnan, ahol a leülepedés, tárgyiasodás és a formák uralma válik jellemzővé. Vállalni kell újra a természetet és a megtisztulást: A legjobb lesz, ha kifekszel napozni a folyómeder fölé, sziklaágyra A kötet valamennyi helyzete és helyszíne bárki számára hozzáférhető. A képek az ember közvetlen környezetéből, gyermekkori szobák és utcák hangulatából erednek, utazások élményeiből táplálkoznak. Még a fák is olyanok, mintha egy városközeli kiránduló-tisztáson nőnének, s nem pedig valami vadább erdőben magasodnának. A számvetések és leszámolások annál hitelesebbek, a látszat és valóság ellentmondását olykor egy jelzős szerkezet telitalálata fejezi ki: „hátrálni kezd / a fényes zsákutcában”. Aki ezek után azt hinné, hogy száraz filozofálással traktálják, azt annál kellemesebben érintik, amikor hirtelen egy rím váratlansága zárja le a félbehagyott gondolatot, vagy távoli fogalmak között teremtenek sejtelmes kapcsolatot a metaforák. A másik Gutái Magda csak annyit tesz, hogy ezek után hagyja továbbfutni a ceruzát, amely rutinból kis groteszk életképeket ír le. Kiss Benedek esetében nagyszerű, magával ragadó volt a „berobbanás” — rögtön a Költők egymás közt és az Elérhetetlen föld antológiáiban. Amiből még futotta a folytatásra, az a mostani, Békesség nektek, utak! című második kötetében is tiszta érték marad. Valami csodálatos egyszerűség keríti megtisztító hatása alá az olvasót, ha az igazán jó versekre figyel. Pontos és friss megfigyelések olvadnak szinte dalszerű formában, másutt az ősi fohászok hangulata támad fel a sorokban. Hosszú idő után nála bontakozik ki újra az Alföld „természetrajza” egy teljesebb igényű, emberközpontú látomássá. Eredeti, a futóhomok világából merített anyaggal építkezik. („Békesség neked is Bugac homokja — ezer csapása.”) A végtelen olyan, mint a „csillag-bogáncsos”, a kiskunsági tanyák árvasága „szeszfőzető”, szétszórt vadvizek, vadszőlők, tűnnek fel a tájon. A jellem egyenességét a jegenyékhez, ezekhez a „fölbe vágott kések”-hez méri. Tömör tagolással vall a történelem, a táj és a jelen mindennapjainak sokfajta érzelmi összefüggéséről. A leggyönyörűbb az, amikor arról ír, hogy az egészet vállalja, vállalni kell a hasonulást: Virágzik a teamező Hej, könnyű szöcskelábak! Szikes arcomon évelő tüske és kamilla-bánat... utak keresztjét hordom, szorítom arcomra ezt a tájat. Ez a kimunkált hang olykor mégis rekedtté válik. Amikor arról szól, a költő azt próbálja mintegy verses formában megmagyarázni, hogy tudatában van a világ bonyolultságának, a Kárpátmedencét sújtó történelmi sorscsapásoknak s egy bekövetkező katasztrófának. Időnként mégis hisz az ember szabadulásában, a tervezésben és az építésben, ahogy a helyenként közbeiktatott strófák tudósítanak róla. Ez az eddigi legnagyobb lélegzetűre eresztett vers: a mindent csontig lemeztelenítő, „húsvét nélküli”, vagyis feltámadást nem hozó Böjti szél. A kép93
