Forrás, 1974 (6. évfolyam, 1-12. szám)
1974 / 12. szám - Raffai Sarolta: Virtus (Elbeszélés)
— Mi a jófene — lohadt le Kondics öröme. — Hát .pajtás .. . — Várd ki a végét — mondta doktor Ohnering. — Igen, igen. Mint nálunk — ismételgette a vendég töprengve. — Talán mégsem — mondta a főorvos türelmesen. — Hogyan? — Nem feltétlenül. A külső jegyek ... — Ön túl szerény — nevetett a vendég fejcsóválva. — Túlontúl szerény, doktor! — Aligha — mosolygott az orvos rendületlenül. — Alig hiszem, hogy bárki indokolatlanul szerénynek ismerne. Burger úr kiengedte végre a megviselt papírzacskót combjai szorításából,s az asztalra tette, a kiflicsücsköt gondosan betakargatta, hátradőlt a széken, elmélázott. — Ha ön nem vállalja a velünk való hasonlatosságot, kedves doktor ... az ön dolga, Én azonban vettem a fáradtásgot... igen. — Ásítást nyomott el, befészkelte magát a karosszék öblébe, tartása fel lazult. — Vettem a fáradtságot, hogy alaposan ... — Hangja egyre vontatottabbá, csendesebbé nehezült. — Nos ... igen. Én vállalom. És ez nem csekélység — mondta még erőlködve, s elbóbiskolt. Vacsorához az állandó vadásztanyán, a termelőszövetkezet székházának boltozatos pincéjében terítettek. Kondics Sándor saját kedvére és beleszólást nem tűrve magas- ságos másoktól sem, rendezte be a helyiséget nehéz parasztbútorokkal, nagyrészt tulajdon rokonságától szerezvén hozzá a kellékeket. A hitelt és tájjeleget senki nem vitathatta, de Kondics Sándor lelkes és őszinte lokálpatriotizmusát sem. Gavallérvoltához csak így nem férhetett kétség, miután az említett bútorzatnak a közvagyonhoz semmi köze mind a mai napig — legfeljebb Kondics Sándorné háztartási könyvébe került egy szerény bejegyzés annak idején váratlan kiadások címszó kíséretében. De az ilyen előjelű csékélységekre más hónapok, sőt hetek elmúltával sem emlékeznek a jóbarátok, kiváltképp a kevéssé őszinte barátok — a vadásztanya jogos voltát viszont épp itt és így és egyáltalán és bármikor meg nem kérdőjelezte senki. Az emberiség jóemlékezete mégsem annyira véges tehát, amint azt keserű perceinkben oly gyakran feltételezzük. Burger úr széles gesztusokkal üdvözölte hajnali dicsőségének lelkes szemtanúit, akiknek különös hangzású nevére nem emlékezett ugyan, de akiket hihetőleg sohasem fog elfelejteni. Doktor Ohnering mint a társaság elnöke-lelke, Kondics Sándor pedig a házigazda jogán ingajáratban ügyködött a konyhán és a lejáróban: újabb és újabb vacsoravendég kezeit szorongatva nagy lelkesedéssel. Burger úr a fejét kapkodta: autófényező, könyvelő, szobafestő, vadőr, teherautósofőr, téesz-tagok ... Nehézkes mozgású, alig-alig elmosolyodó emberek ... számolni se győzte őket. Valami keménység kezdett formába sűrűsödni a gyomrában, s ennek a leginkább szorongásnak súlya, ereje egyre nőtt, amint újabb meghívott érkezett. Mivel vendéglátóként ezen az estén őt tisztelik... nos, rendjén való... az anyagi követelmények azonban elborzasztották, mint ahogyan minden józan üzletembert elborzasztottak volna. Szédelegve hagyta ott az asztalfőt, félrevonta a főorvost, és ijedten utalt sajátos pénzügyi helyzetére egy idegen országban .. . amely ekkora terhelést ugyebár ... Doktor Óhnering megértőén mosolygott, bólogatott, de láthatóan nem figyelt reá: hozták az asszonyok a tálakat. Burger úr visszabotorkált a helyére. A piros lében púposodó húsok mennyiségétől most már halálosan megrémült. Egész nap nem evett, s most izgalomtól elnehezedett gyomra összerándulva tiltakozott még az étel látása ellen is, elsápadt, a fejét rázta. Doktor Ohnering mértékkel bár, de megszedte az ő tányérját is. — Fácánpörkölt — mondta barátságosan. 37
