Forrás, 1974 (6. évfolyam, 1-12. szám)
1974 / 11. szám - Kiss Árpád: A végletek országa (Indiai útinapló)
KISS ÁRPÁD A VÉGLETEK ORSZÁGA Indiai útinapló Delhi repülőterén elképesztően nagy embertömeg. A nőkön — a tranzitváróteremben látott csodálatos színű szárikon kívül — egyszerű fekete lepel vagy bokáig érő gyolcs ruha; a férfiakon a legváltozatosabb keleti öltözékek. Van itt európai öltözetű is. A kavargó tömegben már itt látom India gazdagságát és végtelen szegénységét. A színes ruhákban jól táplált, a meghatározhatatlan színű leplekben gyötört arcú csontbőr emberek. A repülőtértől a városközpontba vezető úton keleti stílusú kertes villák és alacsony, piciny sárkunyhócsoportok váltogatják egymást. A kertes villák előkelők, hivalkodók, tiszták és minden igényt kielégítők. A sárkunyhók a cigányputriknál is silányabbak, siralmasabbak. Később megtudom, hogy ezekbe a kunyhókba négykézláb vagy meghajolva lehet bemenni, s belsejükben csak száraz fű vagy gyékénytakaró szolgál fekhelyül. A kunyhó lakói a szabadban főznek. Gyermekek és öregek sokasága üli körül a tüzet. Az öreg, aszott emberek reggelenként az 5—10 fokos melegben dideregve húzódnak a tűzhelyhez. Delhiben tél van. Ez azt jelenti, hogy a nappali 25—35 C° meleget éjszaka 5—10 C° hideg váltja fel. Vendéglátóm a csodálatos szépségű Lódi parkban levő International Centerbe visz. A park annak ellenére, hogy február vége van, a virágörömpompában díszlik. A nálunk csak üvegházból ismert Bougenvilleák mutogatják tűzpiros virágaikat. A virágágyakban árvácskák, muskátlik, verbénák, szalviák, kannák, gladioluszok, dáliák, tátikák, körömvirágok, floxok, petúniák, rózsák és számomra ismeretlen sokféle egynyári és évelő virág egyidőben virágzik és illatozik. Amit Magyarországon tavasztól őszig láthat az ember, az itt egyidőben és egyszerre teljes szépségben pompázik. Meglepő a park állat- és madárvilága. Fülsiketítő ricsajukkal a galamb nagyságú, aranyzöld színű papagályok a leghangosabbak. A park fáit felhőszerűen lepik meg a varjak és a verebek. Á madarak és ál latok félelem nélkül élnek. Az indiai ember soha nem emel kezet rájuk, s így évszázadok (vagy talán évezredek) során teljesen megszelídülnek. A szürke varjak és verebek szemtelensége európai szemmel elképesztő. Reggelenként kérik az elemózsiát. A verebek beszállnak a szobámba, rátelepednek a székre és asztalra, s éktelen csiripeléssel követelik a kenyérmorzsát. Az étterem megterített asztalán belecsípnek a vajba, tojásba, rizsbe. Sokszor úgy kell őket lágyan arréb hessegetni. A indiaiak szemében súlyos bűn lenne rájuk ütni, vagy gorombán zavargászni őket. A szürke mókusok és a zöld gyíkok is bemerészkednek a szobába. Később megtudom, hogy az alsó szobákban éjszakára nem engedélyezik az udvarra néző nagy üveges ajtók nyitvatartását, hogy a parkban levő kígyóktól megóvják a lakókat. Az állatok egymástól félnek. Például a kis majmok rettegtek a szürke varjaktól, mert azok gyakran, „zuhanó- repüléssel” ijesztgetik a kölyökmajmokat. Az öreg majmokat a varjak is elkerülik. Később Simlában látok egy majom közösséget. Egy völgyben levő facsoporton viharos ugrándozás. Csodálatos ügyességgel kergetőznek a kismajmok fákról fákra. Az öregek olykor beavatkoznak. Az öreg apamajom egy idő után az örökös molesztálásért rámorog a kicsikre, s a legközelebb levőt elfenekeli.amin mégaz indiai nézők is nevetnek. Ezek voltak az első benyomások. 73
