Forrás, 1974 (6. évfolyam, 1-12. szám)
1974 / 11. szám - Goór Imre: Levelek Firenzéből
antik darab volt-e már az lazurozás előtt is. És az árussal együtt hahotázhatsz az üzletfonákságain, ha fogad alatta hamis gyöngy összeroppan. S ha áll az alku, aminek hosszú szertartása van, fizethetsz honi pénzzel vagy bármely valutában. Ami otthon kisebb csoport igénye, az itt már szinte mozgalom. Ha valamely felirat magyarázhatná azt a buzgalmat, amely a zuhogó, sűrű esőben is itt tartja az érdekelteket, akkor ez lehetne az: ,,Az antik holmi jelenléte oly egyénivé teszi a lakást, hogy a benne lakóból is egyéniséget farag.” S nekem, aki hamar belefáradok a piaci kerengésbe, megadatik majd, hogy az arezzói áru sorsát meglássam: a mésztelenített ólajtó néhány nap múlva ott ragyog a Via Romana egyik antik-asztalosának műhelyében. Vörössel „feldobott” diófapáccal beeresztve és jól viaszoltan. Egyetlen csomószeméről ismerek majd rá, mellyel itt, az arezzói piacon rámnézett a lepergett mészréteg alól. S hiszek abban is, hogy egy-két hét múlva a Via Senese egyik mértani formákat szellemesen egymásba ékelő új villájában irigy vendégek fogják csodálni, s akkor az Ajtó kifényesített csomószemével rájuk mosolyog — égő olajban konzervált vasalásaival — nekik nyikorog. Lelkemhez közeli s idegen dolgok így maradnak meg emlékeimben: ítéletekre, törvényeim megfogalmazására késztetőn; vagy ezeknek sokszínűségében is szürke díszleteként; talán azért, hogy az előbbiek jelentőségét hangsúlyozzák. V. — Séta, megnyitó Machiavelli útján sétálok. Szörnyen kanyargós. Alig hiszem el, hogy célhoz lehet érni rajta, de ha már elindultam . . . Alkalmam van elgondolkozni a firenzeiek névadó kedvén. Találataik kétszer pukkannak: először amikor téged találnak, aztán meg amikor te találsz rá azokra, akik utcák, terek nevei által közlik a világról alkotott véleményüket. Sisakos, dús szakáiIú és nagyon előkelő rendőr (rangját éppúgy nem ismerem, mint más országok egyenruhásaiét) állítja meg s fordítja vissza az autókat; csupán néhányat enged tovább. Jó helyt vagyok hát. Arra tartok, hol egyre sűrűbb és ünnepibb az egyenruha és a mosoly. Délszaki sövénnyel, középkori falakkal szegett szűk utakon időben érkezem a régi orosz és a mai szovjet festészetet bemutató kiállítás megnyitására. Hosszú beszédet hallgatok végig, a követ tartja. Biztosan a két népet összefogó kötelékekről szól. Közben már tudom a süketség élményét, de a vágyakozásét is: a nagy-, követ oroszul, a tolmács olaszul beszél, mindkettő anyanyelvi fokon, s én pedig... Élvezem az orosz ikonokat: a tárlat anyaga rendkívüli; nem nagyon sok és jól válogatott. A kiállítás helye is szerencsés: az antik légkört sugallja. A firenzei képtárak s templomok hasonló szellemben fogant művein nevelkedett szakemberek éppúgy jó propagátorai lesznek ennek a tárlatnak, mint az egyéb érdeklődők: itt a közvélemény egy-egy frissen felbukkant szentet éppúgy számon tart, mint odahaza a televízió Kék fényének legújabb — még szabadon garázdálkodó — bűnözőjét. Kár, hogy a megnyitó közönsége csupán az ikonok kiállítását láthatja, mivel a mai szovjet művek tárlatát csak holnap nyitják ki. S a bemutató színhelye elég messze esik a város közepétől. Mit mondjak még el? Talán azt, hogy Firenze és Róma művészeti kérdésekben ma is „öli” egymást. Festő kollégáim aggodalmaskodva így szólnak: „A megnyitóról biztosan azért késik (vagy el se jön?) a polgármester, mert ezt a kiállítást Rómában mutatták be először.” 63 •*- GIOTTO EMLÉKÉRE
