Forrás, 1974 (6. évfolyam, 1-12. szám)
1974 / 11. szám - Jávor Ottó: Találkozás Párizsban (Elbeszélés)
szobában még kihúzta szemét a tükör előtt, azután csendben letette Bemard lakásának a kulcsát az éjjeliszekrényre. Egy cédulát tett alája. „Adieu!” Ennyit írt a papírra. Kék busz vitte le a szerpentinen. A párákból kibújt a táj. Az állomáson a hotelportás csodálkozó szemmel kísérte föl Germaine-t a vasúti kocsiba. Párizsban arra gondolt, hogy most rögtön Nellie-hez, de nem, ráér később is. Bőrönddel a kezében, sínadrágban bement az első moziba. Jé, a Tarzan! Sötét árnyak keltek föl, ültek le. Imbolygott a mozi. — Mindjárt lezuhan az egyik teherhordó a szakadékba! — Honnan tudja, madame? Fiatal fiú ült mellette. — Nem először látom. Germaine hangja száraz volt. De fülüket lobogtatva jöttek az elefántok, és ő jókedvű lett a derék állatok láttán. — Segít? — kérdezte a fiút, amikor bőröndjét kiemelte a ruhatárból. — Természetesen — bólintott az. Végignézte, s kissé tartózkodóan azt mondta: — Örömmel. Metróztak, kiszálltak, ánizspálinkát ittak meg Benedictine-t, újra lementek a föld alá, nem nézték a táblákat, mindegy, hogy hova. — Nem fáradt, madame? A fiú huszonhárom éves volt és maláj. — Még nem. Vártak a hosszú padokon az óriási plakátok alatt. A szemétgyűjtőben narancshéj, jött a szerelvény, a fiú vitte a bőröndöt. — Majdnem a fiam, a fiam, az unokám lehetne! — Ez csak önre hízelgő, madame. — Tout comfort! Tusoló! — mondta a kordbársony nadrágos asszony. — Csak estig. — Ollala! Ahogy tetszik, madame. Kint még sütött a nap. A fiú arcéle rávetődött a falra. Kár, hogy az árnyéka is nem sárga, gondolta Germaine. Később összekuporodott, két tenyerét a térde közé tette, s azt mondta: — Most menj el. Talán aludt is egy kicsit. Felugrott, lement a második emeletre. Kinyitotta a tust. Szappanozta, csapkodta magát, a forró víz mosta, mosta fejétől a sarkáig. Bokájánál összegyűlt a szappanos víz, homlokára, mellére, vállára meg csak hullt az új, a friss. Átöltözött. Összegöngyölte a sínadrágot, a levetett holmikat. Eltartott egy ideig míg meglátta a szekrény alsó fiókját. Kint sötét volt, égtek a lámpák. Vörösen világított a vietnami fűszerüzlet kirakatában a Buddha-szobor. Germaine a bőrönddel megállt a St. Germain des Prés hajójában hátul, nem messze a Szűz Mária szobortól, ahol a tábla volt: „A háborúban meghal- takért.” Kiemelt egy gyertyát, meggyújtotta és letérdelt. Mindjárt fel is ugrott, mert az jutott eszébe, hogy nem Antoine, nem Paul, nem az anyja, nem az apja, nem a többiek előtt térdel, hanem önmaga előtt, s ezt nem szabad. Kiment a templomból. Könnyű volt a bőrönd. Szakállas svédek, magas négerek, tushajú japánok, sasorrú franciák, sok-sok merész és derűs tekintet nézte Germaine-t a bőrönddel, és ő ugyanúgy nézett vissza. * * 25
