Forrás, 1974 (6. évfolyam, 1-12. szám)
1974 / 11. szám - Jávor Ottó: Találkozás Párizsban (Elbeszélés)
tulajnak, mit csináljon vele, aztán kilejtett az üzletből. Mindezt meghökkentő biztonsággal, sőt, oly eleganciával, hogy tátva maradtak a szájak. Nadzol a fiú, vihogott magában. — Mosogatja a néne a kisfiút. Mit csinált a Jóska? Mit? Nadzolt a buta feje. Nagyzolt? Úgy bizony. Akkorát akart fingani, mint az apja, aztán beszart. Amikor elmesélte, Sarolta meg Inkei Tibor egymásra nézett. Inkeit úgy emlegették: a jövő embere. Ő direkt a jövő emberének mesélte a viccet. Tájékozódni akart és tájékoztatni. Nadzolsz, Pakodi? Mert már szónoklatokat fogalmazott, akadémiai székfoglalót. A művészet alapvető, hangsúlyozom, alapvető irányai és felfogása a 15. századra kialakultak. Talán megkockáztathatnók, hogy már jóval korábban, az ókori klasszicizmusra toljuk ki a limest — a periodizáció egyébként is mindig sok gondot okozott a tudománynak —, de maradjunk csak a reneszánsz kiteljesedésénél, a 15. századnál. Különösen a festészetre lehet alapozni a fenti megállapítást. Pisanello Női feje a gótikus merevség tartózkodásával akár a kubizmus ihletője is lehet, Gentile da Fabriano realizmusa mellett Lorenzo di Monaco vizionáló, romantikus látásmódja mutatja a másik utat. És alig egy évszázad múlva Lucas van Valckenborch Téli tája már szemléletben, technikában egyesíti a népi, realista vonásokat: szekér az előtérben, rozsét hordó emberek, hátul a kovácsműhely tüze, hógolyózó gyerekek, az egyik zöld ruhában, szánok üde naivitással, és mindezt beborítja a szüntelenül hulló nagy pelyhű hó, amely a sejtések, megérzések romantikus álmát... Pakodi nem tudta megállítani saját magát. És vajon hogyan tették fel a reimsi székesegyház oldalára az oszlopok mögé az angyalokat hatalmas szárnyaikkal? Utólag erősítették hozzájuk a szárnyat, hiszen tessék nézni, a hely oly szűk... de az nem gilt, szárnyat utólag adni... Széttárta karját, mintha át akarna szállni a Szajnán... Mert értsék meg, Galántán nemcsak csendőrök voltak, hanem táncok is,a galántai táncok, közös értékek,amelyeket sem a kakastollasok puskatusa, sem a szlovák katona szitkozódása... Hölgyeim és uraim, látják a szárnyakat, az angyalok szárnyait ott a magasban? Ne az Eiffelt nézzék, hanem azt, ott... A Rue de Varenne palotákból középületekké degradált falai előtt rendőrök álltak. Hosszú fehér falak, kerítéseken kibukó lombok, az egyik falon krétaírás: „JÉZUS AZ ELSŐ KOMMUNISTA.” Utána még valami, amit nem értett. Inkei Tibor, a jövő embere, a pécsi összeröffenésen, ahol mindenki ott volt, aki számít a szakmában, vagy számítani akar, s csak néhányan lógtak ki a kincstári mosolyok közül, a második nap azt mondta: — Te Ádám, mindig az Aranykacsa! Vacsorázzunk már mi is a Nádorban, hiszen a fejesek még nem is láttak bennünket. — Igaza volt! — Sarolta belepirult, úgy védte Inkeit. — Nem lehet megmerevedni. A rugalmasság az élet feltétele. — Meg az érvényesülésé. Saroltáról lerítt, hogy ő a kettőt egynek tekinti. — Értsd meg, valami minimális mimikri, a józan ész... — Ó, azok a chartres-i kék szemek! Ó, azok a szűzmáriakék szemek, azok a delejes szemek, amikor ismeretségük kezdetén azt mondta: „Azért szeretném látni az öregurat.” És ő elérzékenyült, bedőlt, középkori üvegaalakokat látott napsütésben meg a jegenyesort, amely mellett hajnalban elhajtottak. Pakodi Ádám a szajha szinonimáit kereste: céda, lotyó, fürdős... majd ordított magában: — Azt hiszed, én még mindig!?...— Az kiabál legjobban, akinek a... — nevetett vissza rá gúnyosan Sarolta... — Úgy rúglak seggbe, hogy fölszállsz a szűzmáriakék égbe, aztán ott csodálkozhatsz! Egy huszár őrmester szellemesebben és szaftosabban mondaná. Ő azonban csak egy könyvmoly volt, és nem is mondta, csak gondolta, ami azért így is szép teljesítmény. 21 i
