Forrás, 1974 (6. évfolyam, 1-12. szám)
1974 / 11. szám - Jávor Ottó: Találkozás Párizsban (Elbeszélés)
nem akadály... Az istenit, itt csizmák vannak!.. . Antoine úgy állt a kavargásban, mintha már lángolna a raktár, és ő, a 20. század Jeanne d’Arcja, türelemmel vár az égő bőr és posztó füstjében, derékszíjjal, kenyérzsákkal, sisak nélkül hajadonfőtt, mint a pásztor iszákjával a torlódó egek alatt, bújna a nyájba, de nincs nyáj, szerteszaladt, eltűnt, mint a jámborság a rőtlángú felhők alól. Nem gyulladt ki a máglya alatta. Az idegeim, gondolta. Már napok óta. Ay, a legközelebbi kis falu. Minden csupa jajgatás. — Mindjárt isszuk a pezsgőt — mondta valaki Ayban. — Majd ha az epernay-i kurvák a szádba húgyoznak, azt ihatod! — Szőlők közt kanyarodtak lefelé. Előttük a sárga domboldalban ott vörösödtek a kémények, a pincék, a rakodók. Robert behúzta a raktárba. — Gyorsan! — mondta — milyen megszokott lett ez a szó az utóbbi napokban — s mintha parancsszóra tennék, vetkőzni kezdtek. Ledobálták az átizzadt inget is. Minden holmi hűs és vadonatúj volt, amit magukra vettek. A teherautóban még mindig intenzív naftalinszag terjengett. Antoine karjában tartotta Germaine-t. Rázta őket az autó. — Délre kellene venni az irányt — mondta a vöröshajú. — A tenger felé! — Arra a repülők ... — Repülő ellen a kripta véd vagy az se. — Nem rossz — vigyorgott a vörös —, nem rossz az a kripta. Por szállt fel mögöttük, afrikaiak gyalogoltak libasorban, a porban, az árok szélén. Úgy vitték puskájukat, mintha vízhordó rudat tartanának vállukon. Nézték őket a ponyva alól, egyre kisebbek lettek a sor végén baktatók, s ők néztek az autó után izzadt, kifejezéstelen arccal. Egy híd jött, s már csak a por lengett messze mögöttük, mint szétfoszló burnusz. Robertnek egy üveg pezsgője is volt. — Ne félj, nem a pezsgőgyárakból! — És ha onnan? Robert dühös volt. — A Maginot! Mást se olvashattál: Franciaország védőpajzsa! A Maginot! A pénzünkért mindent. Kényelmet és biztonságot. Most aztán fújhatják a védőpajzsot! — Mit izgulsz, a pezsgőgyárakat nem fogják felrobbantani. A temetőben ültek egy sír szélén, alattuk Antoine vadonatúj pokróca. Sajtot ettek, ahhoz itták a pezsgőt. — Kicsit meleg. — Robert körülnézett. — Tudod te, hogy az angol cérnagyárakat az egész világon egyformára építették? Róbertnak voltak ilyen szövegei. Bevonulásuk első estéjén azt mondta a szomszéd ágyon fekvő Antoine-nak: — A fasizmust a tőke nem fogja megállítani, hiszen oldalági rokonok. — ... Most nézd ezeket a kriptákat! — Tökegyformák. — A gyárak meg a kripták. Látod, a pezsgőgyárosok kriptái. Barátom, ez a burzsoá demokratizmus. Robert harapott a sajtból, és odanyújtotta a vastag üveget Antoine-nak. Robbanás hallatszott. Az állomás előtti templomon túlról jött a hang. — Csak a depó. Ették tovább a sajtot. A vasúti síneken túl a faraktárakból zsákokat meg ládákat hordtak ki a rámpára. Éppen ráláttak a rakodóra. Egyre sebesebben hordták a ládákat. A vasúti hídon, szinte a fejük fölött, katonai és civil autók húztak el. Antoine fölállt. — Jó lesz fogni a cuccot. Robert is fölállt. Beidegzett mozdulattal porolta le nadrágjának az ülepét, és rábökött az egyik kriptára. — Én ide bevonulok. Függetlenítem magam. Antoine továbbment. Vitte a pokrócot. Mezy után az egyik tanyán hagyta csak el. 14
