Forrás, 1974 (6. évfolyam, 1-12. szám)
1974 / 11. szám - Jávor Ottó: Találkozás Párizsban (Elbeszélés)
Pakodi nem vitte haza Saroltát, de a megjegyzés jólesett. — Tudod, újabban minden lekvárosüveget kibont, sorba állítja őket a konyhaasztalon, mindegyikbe belekóstol, aztán otthagyja. A lakás tele van penészedő lekvárosüvegekkel. A szomszédok panaszkodnak, a múltkor aházmester majdnem megverte, mert odacsinált a folyosósarokba... — Takaríjja el azonnal, vén szamár!... és a gyerekek kuncognak mögötte, meg dobálják. Öt évvel ezelőtt még csak rápillantott a szövegre, s már fordította is, Platont vagy Thuküdidészt, és most azt kiabálják utána a hatéves pösze gyerekek: hülye bácsi! Es a hülye bácsi, az én apám, ott áll a konyhában a lekvárosüvegek fölött fehéredő orrcim- pával, karjával mintha a legyeket hajtaná el: — Az utak végén mindenki ... — mondja, mert az önérzetéből megmaradt valami, és azzal vigasztalja magát, hogy az utak végén mindenki... Sarolta lefelé irányuló tekintetén látszott, töpreng, hogyan lehetne segíteni, részvét volt a hangjában, mozdulatában. Akkor még bedőlt neki. Teljes mértékben, ahogy a nagy könyvben elő van írva az éltesebb férfiak és fiatal — viszonylagfiatal — lányok kapcsolatában. Még nem tudta, hogy Sarolta szívós taktikával egyre előnyösebb megvilágításba tolja magát előre. — Elkísérlek — mondta halkan a lány, némi meghatóan gyászos rezgést keverve a szó dallamába. Nem engedte, hogy feljöjjön a kórterembe. Kár. Félt a megaláztatástól. Hogy mosta betegek mutogatnak, röhögnek az apjára, aki az éjjeliszekrényen levő lekvárosüveg fölé hajol. Sarolta lent maradt a kórház kertjében, napszemüvegét fölrakva várt egy fehér pádon dáliák és piros kardvirágok közt. A folyosón vibrált a nyugtalanság. Ajtócsapások, lábdobaj, majd csönd, fehér, kórházi, éterszagú csönd. — Magának is éppen most kellett jönni! — így az ápolónő. Pakodi megértette, hogy ez a „Magának is” meg ez az „éppen most” az apjának szól, akin már a nővér is... a betegtársakról nem is beszélve, mert a betegek is kegyetlenek, szeretnek máson röhögni, és az apja az éjjel összekente magát a lekvárral a fehér orrcimpái alatt is. — Nézzék, bajusza nőtt! — Fejükre húzzák a takarót, úgy kuncognak. — Szép kis tanár ez! — mondják, és nem húzzák fejükre a takarót. Apja úgy tesz, mintha nem hallana, nem értene semmit. A kuncogásra kínosan elhúzza száját. Most azonban csend van. A kórtermekben vigyázzban fekszenek a betegek, mereven az ajtóra néznek, vizit, jön a főorvos úr. És jön. Fehér suhanás, gumicső a nyakban, mögötte újabb, imbolygó fehérségek. A főorvos úr is tud nevetni, társaságban, francia konyak mellett, de általában szigorú. Már amikor becsapja a Volvo ajtaját, már akkor úgy néz körül, hogy az ablakkeretek is remegnek, és ordít, káromkodik, durván, fölényesen. Most megállt idősb Pakodi Ádám ágya mellett, levette szemüvegét, meghajolt, és azt mondta: — Tiszteletem, tanár úr! A fehér függönyön át fény esett be az öreg Pakodi homlokára. — Rozsnyóról, tanár úr, ha tetszik rám emlékezni, a rozsnyói gimnáziumban ... — Ó, Rozsnyón, fiam, persze ... hát hogyne . . . Az öreg Pakodi Ádám homlokán ott maradt a fény akkor is, amikor arra kérte fiát, hozzon a papucsába betétet. — Vágd ki egy doboztetőből, jó lesz az! — és a kórterem, míg a főorvos parancsára két ápolónő áthúzta az ágyat, döbbent csendben nézte ezt a fényességet. Másnap új papuccsal állított be. — Elvitték a bácsit — mondta a nővér. — Hajnalban ... Az éjjeliszekrényből aktatáskájába rakta a szemüveget, a pénztárcát. — Volt mellette valaki? — Ó, természetesen, az ügyeletes ... 12
