Forrás, 1974 (6. évfolyam, 1-12. szám)
1974 / 11. szám - Jávor Ottó: Találkozás Párizsban (Elbeszélés)
JÁVOR OTTÓ TALÁLKOZÁS PÁRIZSBAN Pakodi Ádám, ötvenkét éves könyvtáros, magyar állampolgár, 1973. július 22-én kilenc óra után néhány perccel Danton szobránál kiszállt a taxiból, amely a Gare de I’Estről hozta. Kézbe vette bőröndjét, és megkerülve a szobrot — Üdvözlöm, Danton elvtárs, már a pocakjáról fölismertem! — föl kanyarodott a Saint Germainről a Quartier Latin utcácskáiba. A második, szerény külsejű szállodában, ahova bekopogott, kapott szobát, a Rue Monsieur le Prince-on, egy vietnami fú'szerüzlettel szemben. A fűszerüzletet Buddha-szobrok és egyéb keleti faragványok lerakatának nézte. A szálloda tulajdonosnője világosította fel, hogy fűszerüzlet. — Párizs egyetlen vietnami fűszerüzlete! A Madame fapapucsban, barna kordbársony nadrágban volt, háta közepéig érő haját sötétkék masnival fogta össze. Mint később kiderült, egymaga személyesítette meg az igazgatóságot és a személyzetet. Az egész arca nevetett, ahogy beinvitálta Pakodi Ádámot. — Éppen most mentek el a hollandusok! Van szoba a harmadik emeleten. Tout comfort! Tusoló! Mélyről indult a Madame hangja, rekedten — dohányzott is —, majd egyre magasabbra szárnyalt, közben fényesedett, és kivétel nélkül minden mondata nevetésbe torkollott. Akkor is nevetett, amikor Pakodi nyakát behúzva, mintha aknamezőn állna a szoba közepén, körülnézett, majd minden bátorságát összeszedve megkérdezte, hol a tus. — A második emeleten! A Madame még megkérte, hogy kilenc óra előtt lehetőleg ne jöjjön reggelizni. — Ugye, legyünk tekintettel egymásra! Ekkor közölte, hogy szemközt, a túlsó oldalon az vietnami fűszerüzlet. — Ollala! — trillázott el a madame. Az ollalát nem úgy mondta, ahogy a budapesti, veszprémi, kecskeméti meg a többi magyar színpadon szokás. Az utolsó szótag la-ját nem föl, hanem levitte. Pakodi Ádám egyedül maradt. Zakóját beakasztotta a tükrös szekrénybe. Az ágy mellett a szekrény volt a legimpozánsabb bútordarab. Kirakta ingeit, majd megmosdott. Utána kinyitotta az ablakot, végignézett a háztetők cserepein, a magasban tolakodó kéményeken. Később leült az asztalhoz, levelet írt. „Sarolta! Megérkeztem. Ahogy az iskolában tanultad: Páris az én Bakonyom. Az idők azonban változnak. Ady — ahogy ezt bizonyára jól belétek súlykolták az érettségi előtt — a feudális Magyarország szorítása elől menekült ide, én pedig . . . Bocs az összehasonlításért. Ne legyints gúnyosan, kedvetlenül! Persze, legyintesz. A lámpa mellett kissé ráncolod a homlokod —fiatal nőknek ez még jól áll —, és legyintesz: már megint tudálékos közhelyek. Ezzel a legyintéssel lesöpörsz, kipöccintesz szemhatárodról. Hagyjuk.Nem terhellek szentimentális ömlengéssel, hogy hiába az ész, ha a szív,az érzékek, a vonzások és választások titokzatos. . . Ne legyints! Érted? Ez számomra komoly. És ne legyints! Igenis ordítok. Ordítani is tudsz? Már megint azok a gúnyos szemek. Képzeld, tudok. A légkör, az utca, Danton szobra, a mogyoróárus, Párizs! Más közegbe kerültem, és most ordítok. Te gyáva, mondod. Nem igaz. Te vagy a gyáva. Mint a gyerekek. Mindegy, kimondom, most mondom ki, ahogy kritikusaink írnák: hic et nunc. „Bizonyos távoltartás, felülemelkedés, nem, nem nagyképűség, csak majdnem az, ha nem viszik túlzásba, imponáló, sőt, rokonszenves is lehet.” Ezt te mondtad. Meg azt is: 7
