Forrás, 1974 (6. évfolyam, 1-12. szám)

1974 / 10. szám - Sziládi János: Emberek vagyunk (Elbeszélés)

— Veled megyek.

A tanácsháznál hárman álldogálnak a folyosón. Hornyák, Fekete, Keresztes.

Szó nélkül kezet fogunk, és indulunk az iroda felé.

— Hát maguk? — néz ránk Kocsis.

— Ennyien vagyunk — mondja Gödéi. — Gubics, Vendel elköltözött, te is tudod. Szabó meg Tóth kint maradt a fronton. Sümegi meghalt. Csekei nem jött. Azt mondta, őt nem érdekli. Azt csinálunk, amit akarunk, ő nem szól bele.

— Hát... — Kocsis székeket penderít az asztal köré. — Üljenek le.

— Elintézzük mi ezt állva is — tiltakozik Gödéi, de azért leül.

Mindenki leül. Kocsis rám néz. A tekintetéből látom, azt hiszi, én szerveztem ide az öregeket. Nem szerveztem, nem is gondoltam rá, de örülök, hogy itt vannak.

— Nem hívott minket senki — mondja Hornyák —, mégis eljöttünk. Magunktól. Merthogy mi éltünk ott a béresházakban. Mi, akik itt vagyunk, meg akik nincsenek itt.

— Meg kell adni neki, amit kér — bólint Fekete. — Ennyi kijár neki. Nem őmiatta, a magunk embersége miatt.

— Ezt pont maga mondja? — Kocsis előrehajol a széken, tekintete szinte felnyársalja Feketét. — Ha más mondaná, még megérteném. Meddig fizette maga azt a rossz lovat, amelyiknek eltört a lába, mi? Várady a mellényzsebéből odadobhatta volna, maga évekig üres levest evett, hogy megfizesse azt, amiben hibás sem volt.

Fekete hátracsúszik a széken, kihúzza magát, és koppant a botjával.

— Nem a lóról beszéltem, hanem az emberről. Az a ló az én dolgom. Én azt mondtam, meg kell adni neki, amit kért.

— Úgy van — bólogat Gödéi. — Add meg neki. A koporsóban se érezném jól magam, ha nem tennénk meg.

— Maguk is ezt mondják?

Hornyák és Keresztes egyszerre bólintanak.

— Emberek vagyunk.

— Ember volt ő is, mégse tette a maga idején.

— Az az ő dolga. Ez meg a miénk.

Kocsis felugrik, fel-alá rohangál a szobában. Aztán hirtelen megáll, kapkodva löki magából a szavakat, mintha égetnék a torkát.

— Én nem dolgoztam Váradynál. Gyerek voltam, amikor maguk érett emberfővel naponta kellett, hogy megalázkodjanak előtte. De az apámat ő vitette ki a frontra. Este anyám elment hozzá, kért, könyörgött, rimánkodott. Ő meg röhögött. Röhögött, és kidobta az anyámat. Nem is az anyámat, az életünket. Kenyér nélkül maradtunk. Várady úr disznai jobb moslékot kaptak, mint ami nekünk jutott. Ezt bocsássam meg?

— Te ezt — mondja Gödéi.

Nagyon halkan mondja Gödéi, hallani is alig lehet, de Kocsis egyszerre leül. Leül és Gödéit nézi. Az ezerráncú arcot, a göcsörtös botot tartó, reszkető kezet.

— Bocsássanak meg — mondja sokára.

Az öregek felállnak. Nem szólnak semmit, nem köszönnek, és nem is várják, hogy nekik köszönjenek. Kimennek a szobából, és becsukják maguk mögött az ajtót.

Mi meg hallgatunk. Ülünk és hallgatunk. Később rágyújtunk.

Este van, a nyitott ablakon nyugtató szél lebben be a szobába, körbelegyezgeti a bútorokat, és magával sodorja a füstöt.

— Te szóltál nekik? — kérdezi Kocsis.

— Nem. Nem jutott eszembe.

Kocsis feláll és az ablakhoz megy. Csend van. Csak a szélben mozduló levelek sur- rogása hallatszik, és a távolságtól megcsendesedett zene a kultúrházból.

12