Forrás, 1974 (6. évfolyam, 1-12. szám)
1974 / 9. szám - MŰHELY - Kovács Sándor Iván: A kecskeméti Szenczi Molnár-portré és ikonográfiái rokonsága
idealizálás; nemhogy a Ferenc Józsefről mintázott iparosmunka, de a fennköl- tebb, cizelláltabb, még oly kitűnő Bara- bás-litográfia sem versenyezhet véle. Cennerné Wilhelmb Gizella nem látta és nem írta le a kecskeméti képet, de helyesen utalt rá, hogy a Barabás-litográfia végső soron Crispin van Passe metszetére megy vissza. Ez a kitűnő metszet Szenczi Molnár 1624-ben megjelent Kál- vin-fordításának remekmívű címlapján látható; a háttérben a Heidelberg ostromakor elszenvedett megkínzatást ábrázolja (Tilly zsoldosai 1622-ben csigára vonták, és gyertyával perzselték a hasát), elöl pedig Molnár Albert mellalakja, pontosan ugyanazon tartásban, mint a kecskeméti portrén. Az ismeretlen festő ezt a rézmetszetet tette át olajba, a XVIII. század kissé mégiscsak idealizáló ízlése szerint. A rézmetszeten látható Szenczi Molnár életszerűbb és ravaszkásabb tekintetű, és vaskosabb, zömökebb, ruszti- kusabb is, mint az olajkép átszellemült, majdnem aszkéta figurája. A,,XVIII. századi” Molnár Albert könnyedén átkulcsolja hosszú ujjaival a karcsú zsoltáros- könyvet, a „XVII. századi” olyan erősen markolja vaskezével, mint valami fegyvert. Természetesen Crispin van Passe ábrázolásának is volt forrása: egyrészt alighanem a valóság, másrészt az ikonográfiái szemlénk elején említett Heinrich Ullrich húsz évvel korábbi rézmetszete. ,,A szemek a száj és az orr rajza megegyezik” — írja Cennerné, hozzátéve, hogy ,,az Ullrichtól való portré széthúzottabb, húsosabb arcvonásai a mester gyengébb technikai tudásáról tanúskodnak... A metszet további érdekessége, hogy az ábrázolt tudtával készült, sőt annyira jónak találta, hogy barátainak is küldött belőle emlékbe.” Nem vagyok művészettörténész, de én s jónak találom, és én is küldtem belőle barátaimnak emlékbe: a Kortárs 1974. évi augusztusi Szenczi Molnár Aibert- emlékszámához az Ullrich-metszetről sokszorosított levelezőlapokon kértem és sürgettem a kéziratokat. Ilyen levelezőlap postáztatott Berki Violának, a kitűnő festőművésznek is, akivel a már korábban megrendelt Bethlen Gábor-portré párdarabjaként Szenczi Molnár Albert modern arcmását is szerettük volna elkészíttetni. A pompás rajzokon május végére száradt meg a tustinta, és Szenczi Molnár Albert ikonográfiái utóélete modern, XX. századi képzőművészeti látomással gyarapodott. Berki Viola Molnár Albertját remekül sikerült megoldásnak tartom. „Viola kezének árnya” — hogy Nagy László versével szóljunk — most is tökéletesen „hímez”: Szenczi Molnár egész sorsát és programját sűríti az „írott képre”. Heinrich Ullrichtól csak az arcvonások és a dolmánydíszek valók, a fej finom biccentésétől az abroszmintáig minden a Violáé. Fent a harmincéves háború gomolyog, lent kálvinista eleink éneklik a megtartó zsoltárt, Molnár Albert pedig — latin— magyar szótára egyik kifejezését kölcsönözve — „Valamit gyertyavilágnál művel, tanul, könyvet ír”. Ablaka a szép kőházakkal ékes, városos Németországra nyílik, a Crispin van Passe megoldását idéző vaskos kéz azonban magyarul veti papírra Dávid zsoltárait. De Kecskeméti Vég Mihály és Kodály Zoltán városában minek is magyarázzam tovább a kép tiszta szimbolikáját?! Azt tudatosítanám inkább, hogy a kör — egyelőre — megint bezárult: a kis* kunhalasi Berki Viola is e táj szülötte- mint ahogy talán az a XVIII. századi ismeretlen festő is kiskunsági lehetett, akinek művéről és személyéről a kecskemét- Szenczi Molnár-arckép maradt hírmondói nak. 58
