Forrás, 1974 (6. évfolyam, 1-12. szám)
1974 / 7-8. szám - SZEMLE - Seres József: Sükösd Mihály: Vizsgálati fogság
SÜKÖSD MIHÁLY: VIZSGÁLATI FOGSÁG Szándékában pozitív sirató és keserűen vigasztaló rekviem Sükösd Mihály különös regénye. Azt is mondhatnánk hogy annak a hullámnak a szüleménye, amelyet Nemeskürty Rekviem egy hadseregért című, megindítóan tárgyilagos számvetése mutat legvilágosabban. De ide számítható Cseres Tibor Hideg napok című regénye is. Leginkább Thurzó Gábor Az oroszlán torka című novellájával állíthatnánk párhuzamba, csakhogy Thurzó kevésbé általánosít. Egyedet rajzol meg felismerhetően egyéni vonásokkal. Vádló és vádlott elhatárolt személyek s csak a tipizálás teszi őket általánosabb érvényűvé. Thurzó novellájában a vádlott kétségkívül Imrédy, míg Sükösd regényének fülszövegében nem véletlen a háborús bűnözők személyi kontúrjainak összemosása: ,,A magyar államférfi, első hivatalnok, miniszter- elnök a két világháború között. Imrédy, Teleki, Bárdossy, Kállay? Egyik sem és valamennyi.” S valóban. Szapáry egy személyben testesíti meg valamennyit, mert az író sem a személyt, hanem egy rezsim vezetőinek jellemző vonásait, bűneit kívánja tetemre hívni. Nehéz feladatot vállalt, hiszen nem elvetemült, tudatos bűnözők fölött kell ítélnie. Szapáry bűnös, de nem bűnöző, mégcsak nem is tévedésből vagy megtévesztve hajt végre elítélendő tetteket. S ő maga nem is érzi bűnösnek magát. Az író feladata nem egyszerű igazságtevés. Könnyű lenne eseményeket zúdítani, amelyek porba sújtanák vizsgálati fogságban sínylődő vádlottat, hogy látványosan omoljon össze a vádló tények súlya alatt. Az írónak azonban nem Szapáry, hanem az általa képviselt „nemzetfenntartó osztály” bűnösségét kell feltárnia. Bizonyára ez a feladat késztette az írót formai kettősségre: az önvallomás és a harmadik személyben való megjelenítés váltakozó alkalmazására. Naplószerű önvallomásokban alakulnak az események az ügyész és vádlott részéről, s ezeket váltja gyakran egy-egy mozzanat, helyzet harmadik személyű tárgyilagosabb festése. Három hét keretében (1945. nov. 15-től dec. 4—5-ig) szövődnek a szálak, de a keret gyakran kitágul a múlt, s kisebb mértékben a jövő felé. Szapáry képzeletében sorra járja sorsa alakulásának egyes mozzanatait. Nemcsak azért, hogy védekezzen, hiszen jól tudja, hogy sorsa megpecsételődött. Bár ezt csak későbbi naplófeljegyzésében mondja el, fogsága kezdetétől tudja: „nincsenek kételyeim, tudom, hogy felakasztanak” (169. l.).Tépe- lődik, vizsgálja az utóbbi évek eseményeit, benne saját szerepét, mert önmagának akar számot adni. Számotadás. Erről szól Sükösd regénye. A fiatal ügyész a hivatalos kihallgatásokon, nyomozási adatokon, bírósági tárgyalásokon túl, magánemberként nem azért ül be napról napra a fogoly hideg cellájába, mert nem tudja eldönteni, milyen büntetést kérjen, hanem azért, mert érzi, hogy Szapáry sorsa évszázados bűnöket, mulasztásokat fedhet fel. Azt kutatja izgatottan, gyakran kemény haragra gerjedve, hogyan irányíthatták a Szapáry- félék egy nemzet életét annyi ideig. Kérdés, hogy eredményre vezethet-e a vizsgálódás. Mondhat-e többet annál, hogy úri gőg, rövidlátás és egy vezetésre rég alkalmatlan osztály uralmának eszköze az örökös megtévesztés? Sükösd Mihály borotvaélen táncolva próbál mélyre hatolni. Nem a bűnöst állítja bírói elé, hanem a „kétféle igazságot” szembesíti. Most persze nyomon kellene követnünk a kétféle igazság érveit, ahogyan a regényben a naplószerű vallomásokból kibontakozik, s idéznünk a tárgyilagosab- baknak szánt külön fejezeteket, amelyek Szapáry okfejtéseit illusztrálják a valósággal; de ez hosz- szadalmas lenne. E helyett a központi gondolat, a töprengések magvát kell inkább megkeresnem. Nem nehéz, hiszen Szapáry már az ügyész első látogatása után így összegez: „Ő kíván többet tudni, ő szólal meg először, ha jól ért, azt állítom, hogy a politikusnak önmaga elvi meggyőződése ellenére is lehet, sőt kell tevékenykednie” .. „Meggyőződésemet mondom, politika és morál külön ügylet.” Minden benne van már ebben, de így elkülönítve cinikusan hangzik. Pedig Szapáry nem cinikus, és a maga módján tekintve nem is felelőtlen. Tovább kell tehát bonyolítani — a teljes őszinteség fonalán. Mit jelentett ez a gyakorlatban? Bepillantást ad Szapáry miniszterelnök hivatali és magánéletébe. Erre szükség van, hiszen az ellentmondások így ütköznek ki élesen. Megismerjük a hivatali hazug világot, melyben öntudatlanul a balek szerepét játssza. Magánemberként jól látja a szörnyűségeket, vitatkozik, tiltakozik is. Nem is akárhol, hanem a német birodalmi követségen. Jól érzékeli, a Birodalom követénél kell tiltakoznia a magyarországi zsidók deportálása ellen. Úgy érzi, mident megtesz, amit a körülmények lehetővé tesznek. Személyesen győződik meg a visszaélésekről, az ígéretek be nem tartásáról. Őt nem terhelheti felelősség, hiszen tiltakozott, mindent megtett. Hogy eredménytelenül? Azért már nem ő, valaki más, a körülmények a felelősek. Lemond, de aztán ismét vállalja a kormányalakítást, mert ő az, akit mindenki elfogad, s maga is úgy érzi, hogy ha ő nem, hát lesz más, aki rosszabbul, embertele- nebbül csinálja mindezt. Nem tudja, hogy a leleplezés miatt kell a személye. Az író megteremti Szapáry másik énjét, önismereti alteregóját is egy vidéki fiatal tanító személyében, akit azért szeretne maga mellé emelni, mert az szokatlan igazságokat vagdos a fejéhez. De ez a másik én mégsem kerülhet igazán a közelébe, hiszen ő tudja, hogy mindig azt cselekszi, amit az adott körülmények közt a legjobbnak ítél. A történet egységét biztosítja a börtöncella, amelyből Szapáry úgyszólván csak a bírósági épületbe, majd az akasztófa alá távozhat. Úgy érezzük azonban, hogy a célkitűzés, a koncepció sokkal szélesebb, mint amennyit ez a szűkebb keret elbír. Az író 95
