Forrás, 1974 (6. évfolyam, 1-12. szám)
1974 / 7-8. szám - SZEMLE - Horpácsi Sándor: Lengyel József: Argonidész hajói
járható út. Elveti az oly kényelmes és divatos „tetemrehívásokat”, a közönségre kacsintó „hibafeltárásokat”. De ugyanígy távol tartja magát attól, hogy egy „borítsunk fátylat a múltra” jelszóval, hazug megbékélést hirdetve fordítson hátat a meg nem másítható valóságnak-történe- lemnek. Az a megbékélés, mellyel szereplői e bizonyos hídon át távoznak, minden, csak nem az elvtelenség békéje: ........állandó békétlenségek, végtelen hétköznapokon tévedések során vezet át az észrevehetetlenül az egyszerű ünnepek felé.” Azaz: az író azt teszi, ami a dolga. Nem tetszeleg a leleplező szerepében, nem „ölt magára bírói talárt”, hogy „ez helyes volt”, „ez helytelen volt” alapon utólag (!) bíráljon s ítélkezzen. Ábrázol. Szereplőket vallatt életükről, azokat állítja elénk esendő vagy fel magasztosuló emberi mivoltukban. Állásfoglalását, véleményét az ábrázolás hogyanja mutatja. Az, hogy jót- rosszat együtt egy egyértelműen jobb jövő érdekében mutat fel. S itt érkezünk el a könyv másik forrásvidékéhez, a hitvallásához. Mert ez több, mint egyszerű ars poetica. Nem mesterségbeli, hanem magatartásbeli „hogyan”. Egyetemi évei alatt belekeseredik a dogmatikus értetlenségekbe. Csalódik szerelmeiben. Természetesen Király László sokkal jobb író, semhogy bármily kicsiny engedményt is tegyen valamiféle „vissza a faluba” jelszónak. Kérdőjellel záródik a könyv a főhős további sorsát illetően. De a tanulság az állásfoglalás, melyet a hídon tett vallomássorozat nyomán kialakított: egyértelmű. Mert mikor szerelme megrója azért, mert nem a hagyományos törvények alapján tért haza, nem kopogtatott be a házak ablakán, s nem olvadt bele észrevétlenül a falu lakosságába, akkor ezt válaszolja: „Én ezt a törvényt nem feledtem el. De ezt a törvényt meg akartam változtatni. Fel akartalak oldozni benneteket alóla. Azt akartam, hogy minden visszatérőt olyannak várjatok, mint engem, hogy vallassátok meg magatokat minden visszatérő előtt. Vagy így a hídon, vagy másként, mindegy az.” Nem „visszafelé” lép, egy nem folytatható életforma felé, hanem a történetek tisztázásával az előre vezető utat keresi. Anélkül — s ez nagyon is lényeges —, hogy a régmúlt világ értékeit-szép- ségeit megtagadná. Ezt bizonyítja a könyv harmadik forrása, a népballadai hangvétel. Irodalmunk jelenleg — mint oly sokszor és oly törvényszerűen — ismét abban az állapotban van, mint a leküzdött Anteusz, aki anyját, a földet érintve új erőre kapott. Visszanyúl erőért az ősköltészethez, a népköltészethez. Nem egzotikumot, „furcsaságokat” keres benne, hanem — táplálékot. Egyáltalán nem mellékes, mikor erősödik fel ez a kötetben, s mikor válik a szöveg valósággal verssé. Akkor, amikor első szerelmével találkozik: „Jó napot, Juhász Ilona. Jó napot, jó napot, Kis Harai Mihály. Tizenöt hosszú év, Juhász Ilona. Tizenöt esztendő, Kis Harai Mihály. Hol vannak a szép nyári mezők, Juhász Ilona! Hol vannak, hol vannak, Kis Harai Mihály! Talán a szemünkben őrizünk még valamit a virágok színéből! Bár virágok színét őrizné a szemünk mindhalálig . . .” Másodszor pedig akkor, mikor a falu lakói elvonulnak előtte a hídon: „És meglódult a tömeg — nesztelen léptekkel ráözönlött a hídra; fekete ruhában, fekete kendőben az öregasszonyok, virágcsokrokkal a lányok — ki tudja, miért jöttek ide!, . . .” „ ... de lehet, hogy csak azért jöttek el sokan, mert ők az én népem — végül is és mindenek fölött ők az én népem, az egyetlen nép, mely az enyém lehet s amelyé lehetek; bizonyára vannak, akik csak azért jöttek el, hogy még egyszer figyelmeztessenek erre -— a puszta jelenlétükkel is —, hogy ünnepivé tegyék a pillanatot, melyben mindezt átélem.” Nekünk viszont ünnepi órákat szerzett ennek a könyvnek szépséggel megjelenített igazsága. (Kriterion.) BESSENYEI GYÖRGY LENGYEL JÓZSEF: ARGONIDÉSZ HAJÓ! Lengyel József újra és újra meglepi olvasóit. Legutóbbi kötetében, a Levelek Arisztophanész- hozban a szatirikus jelentkezett, aki a dolgok fonákjáról mutatta meg azok lényegét, előtte a félelmetes hadúr: Attila történetében (Isten ostora) mondta el.amita történelemről tud. Minden könyve szenzáció, a szó nemes értelmében, fiatalokat megszégyenítő frissességével, sziporkázó gondolati gazdagságával, szellemességével. Ugyanakkor egy sajátos folyamat, átalakulás is megfigyelhető Lengyel Józsefnél — éppen a legutóbbi kötetei kapcsán. Ma, amikor az irodalomban sajnálatosan uralkodóvá vált a csak „szakmabeli ínyencekhez” szóló parabola, a cinizmusba hajló groteszk, a homályos, ködös gondolatok, történetek — Lengyel József írásai egyre puritánabbak, egyre kristályosabbak, egyszerűbbek. Az egyszerűség természetesen nem a gondolati magra értendő. Arról van inkább szó, hogy Lengyel József vállalja az epika klasszikus (és elidegeníthetetlen), ősi sajátosságát: a történet valóban történet nála, a gondolat magában a történetben kap életet, abból bomlik ki. Szinte törvény- szerű volt, hogy el kellett jutni a legősibb, legközösségibb epikai műfajhoz: a meséhez. A dal mellett ez a műfaj a legdemokratikusabb, mert legközérthetőbb és legtisztább. Ugyanakkor éppen a mesének van a legtöbb köze a lírához. Nem azért, mert a fantázia elrugaszkodhat a valóság rögeitől, hanem éppen, mert a Valóság lényegét tudja megragadni. Ä mese felemeli és egy örök emberi, mélyen humánus igazság alapján át is rendezi a valóságot. Nem csupán vágyképet (azt is) fejeznek ki Lengyel József meséi, de konkrét 93
