Forrás, 1974 (6. évfolyam, 1-12. szám)
1974 / 7-8. szám - SZEMLE - Orosz László: Keresztury Dezső tanulmányai
KERESZTURY DEZSŐ TANULMÁNYAI Keresztury Dezsőről ezt írja a Magyar irodalmi lexikon: „költő, irodalomtörténész, kritikus”. Tegyük hozzá: nem kritikákat is írogató költő, versekkel is próbálkozó kritikus, szépirodalommal is kacérkodó irodalomtörténész: munkája, eredményei mindhárom területen a pályatársak élvonalában jelölik ki a helyét. Ebben a kötetében látszólag heterogén tárgykörű műveket gyűjtött össze: verselemzéseket, regény-, színi- és filmkritikákat, az irodalmi muzeológia problémáit taglaló írásokat: műhely- tanulmányokat a műelemzés, a színház, a film elvi kérdéseiről s nagy sikerű Madách-átdolgozá- sainak célkitűzéséről és munkamódszeréről; közzétett egyet-egyet pedagógiai, stilisztikai, fotó- művészeti és zenei tárgyú elmélkedései közül is. A látszólag heterogén tárgyakat azonban egységbe fogja az a kompetencia: szakértelmen alapuló illetékesség, amely feldolgozásukban megmutatkozik. A kötet legrégibb tanulmányát 1935-ben, a legújabbakat 1972-ben írta a szerző. Nem időrendben, hanem témáik összefüggése szerint csoportosította őket. A gondos elemzés nyilván aprólékosan kimutathatná, három és fél évtizednyi ■ idő alatt mennyiben módosult az ízlése, miben változott az ítélete, hogyan színeződött át a stílusa. A kötet azonban nem a változást — ez főként az érdeklődés tágulásában, a vállalt felada- i tok sokasodásában és növekedésében, a felelősség elmélyülésében érzékelhető —, hanem a tanul- I mányíró Keresztury állandó, jellegzetes vonásait hangsúlyozza. Melyek ezek! Elsőnek azt említeném, hogy sokfelé ágazó érdeklődése erős törzsből sarjad: abból a biztos meggyőződésből, amit már a kötet címével is kifejez: a szépség hasznos. Nemcsak előszavával, hanem — mint ott ígéri — a kötet minden tanulmányával is hirdeti: ,,A szépség, vagy pontosabban hordozója, a művészet haszna nem üzleti — de igenis gyakorlati, társadalmi, emberi értékű. Ott lehet minden megnyilatkozásunkban: köznapi életünkben éppúgy, mint kivételes nagy pillanatainkban. Nevelhet, nemesíthet, feloldozhat, bilincsbe verhet, felszárnyaltathat és megronthat; elsatnyulhat az elvont, finnyás, éteri tanok világában, és lenyűgöző fénnyel sugározhat szét a rossz virágairól.” Munkára való ösztönzésnek is jó ez a meggyőződés. Keresztury nem kérdezi, mire való az irodalomtörténet. Az evangélisták hitével hirdeti a jó üzenetet a szépség emberformáló, embert kiteljesítő hasznáról akkor is, amikor költeményeket elemez (közöttük a magyar költészet olyan értékeit, mint a Nemzeti dal, a Szeptember végén vagy A közelítő tél), de akkor is, amikor az irodalomtörténet „ereklyéinek”: Petőfi pipájának, Arany nagykőrösi lócájának, József Attila kopott írógépének „első látásra szinte megmagyarázhatatlan, megindító és mozgósító” erejéről ír. A fentiekből következik, hogy Keresztury alapállása a pedagógusé: arra törekszik, hogy tárgyát megszerettesse, s e szeretet felkeltésével biztosítsa a művészet nevelő erejének kibontakozását. Tegyük hozzá: olyan eszményi pedagógus Keresztury, aki szubjektív meggyőződésével is, de tárgyának biztos ismeretével is hitelesíti mondanivalóját. Olyan tanár ő, aki minden órájára alaposan felkészül! Megrója (igaz, még 1942-ben, de ma is tehetné) azokat a kritikusokat ,akik készületlenül ülnek be a színház nézőterére, s az előadás keltette benyomást elegendőnek hiszik ahhoz, hogy véleményt formáljanak íróról, műről, rendezésről, színészi játékról. A kötetben olvasható legrégibb tanulmány, Móricz Zsig- mond Erdélyének bírálata igen tanulságos példa Keresztury módszerére, ebben ugyanis a fiatal kritikus felvázolja olvasója előtt a felkészülésnek, a tárgy megközelítésének útjait is. Először általánosságban foglalkozik a történeti tárgyú szép- irodalom problematikájával, majd a magyar történelmi regény múltját, jelenét, típusait tekinti át. Ezután kerít sort Móricz írói fejlődésének bemutatására, s még mielőtt a trilógia elemzésére rátérne, külön bekezdést szentel annak is, mi tette Erdély XVI—XVII. századi történetét már korábbi irodalmunkban is annyira kedvelt témává. Ez a minden lényeges szempontra kiterjedő figyelem, a tárgy pontos elhelyezése valamennyi lehető koordinátarendszerben, Keresztury későbbi tanulmányainak is sarkalatos erénye. Ez ragad meg A közelítő tél mintaszerű elemzésében éppúgy, mint a Madách Színház 1962-i Hamletjének, a Nemzeti Bánk bánjának bírálatában vagy tág szemhatárú filmkritikáiban is. Keresztury műelemző módszere elsősorban történeti. Az alkotások tartalmi és formai sajátosságait a történelmi folyamatba ágyazva kutatja, egységüket ebben a folyamatban értelmezi és értékeli. A műelemzés természettudományos egzaktságra, mérésekre törekvő — egyelőre elég kétes hitelűnek tűnő — eljárásait nem alkalmazza. De épp a történelemben (beleértve természetesen az irodalom, a nyelv, a művészetek, a művelődés történetét) való biztos és alapos tájékozottsága teszi képessé a múlt alkotásainak nemcsak a magyarázatára, hanem rekonstruálására is; gondolok itt Madách két drámájának korhű megújítására. Keresztury abban az alapvető törekvésében, hogy olvasóját az irodalom, a művészet nagy alkotásaihoz kalauzolja, érthetően szembeszáll minden olyan értelmezéssel, interpretációval, amelyet a művek életre keltésében helytelennek vagy akár csak pontatlannak tart. Főként tétován kísérletező színházaink produkciói között talál ilyeneket, de jogosan rója meg nagysikerű filmek (A fekete Orfeusz, Ármány és szerelem) hibáit is. Ám nemcsak egyes produkciók s nem is csak színházaink összképe keltik fel gyakran elégedetlenségét: vállára veszi a magyar művelődés 91
