Forrás, 1974 (6. évfolyam, 1-12. szám)
1974 / 7-8. szám - MŰHELY - Ruffy Péter: A Kallós-legendárium
A Kallós-legendárium ilyen olvasnivalók, ilyen olvasandó!* gyűjteménye. Olyan olvasnivaló a Balladák könyve, a Kallós-gyűjtötte gyimesvölgyi, északmezőségi, moldvai magyar népdalok, népénekek sora, amely sötét szárnyú, éjfekete, éji szépségű lepkeként bejárta, beszállta az egész magyar nyelvterületet. A bukaresti Kriterion 1971-es első kiadását Romániában szétkapkodták. A magyarkapusi asszonyok fekete varrottasával díszített kötetet Romániában újranyomták. Az éji szépségű lepke azután átszállt a határokon s most már a budapesti Magyar Helikon, Szántó Tiborék könyvművész vállalkozása, hat lemez melléklésével gazdagítva, jelentette meg Budapesten huszonháromezer példányban. A huszonháromezer példányt — ezek a balladák nem könnyen olvashatók, rejtett szépségük, a gazdag mondanivaló csak második, talán csak a tizedik olvasás után kezd a hajnalpír fényével megvilágosodni — Magyarországon napok alatt elkapkodták, és Szántóék, meglepődve, most már ötvenezer példányos új kiadásban kezdtek gondolkodni. A gyöngyházfényű, de nagyon is nehezen olvasható, az ősi szépségű magyar nyelven szóló, de nem könnyen és nem azonnal megfejthető romániai magyar balladák sora tömegélmény, tömegsiker lett. Ha a tudósításoknak hinni lehet, a fiatalok közt is. Elmarasztalt fiatalok közt, a hosszúhajúak világában is. Minden társadalmi mozgásnak nagyon is világos értelmű jelzése van. Mi ez? Mi történt itt? A tömegsiker morajlása mit jelent? Lehet sikert kivívni a legtisztább irodalommal is, amelyre azóta új példa, a Rakéta regényújság elkapkodott százezer példánya, keletkezett? Mondhatjuk-e, borongón, hogy nem vagyunk még olvasó nép? 2. Olvasom harmadszor, talán már negyedszer is, a Balladák könyvét. A romániait, s felváltva a magyarországi kiadást. Budai szobám csendjében mintha fölpattanna, mintha kitárulna a régi falióra ajtó, madár ugrana elő, és szólna régi-szép hangja. Mintha kakukkos óra szólna. Nagyapámnak volt egy zenélő órája, a régi, a valamikori Nagyváradon. A zenélő zsebóra fedelét kinyitotta, kicsiny kulccsal a szerkezetet fölhúzta, a nyitott fedelű órát úgy helyezte el az asztalon, hogy nem feküdt, hanem állt azon, s az óra az unokák gyűrűjében muzsikálni kezdett. Ha lejárt az óra, nem egyetlen unoka, de valamennyi kérlelni kezdte: Még! Még!! Ilyen mohósággal olvasom, a gyermekkort talán már végleg el is feledve, a Balladák könyvét. Ilyen gyermeki konoksággal kérlelem a könyvlapokat: még! Még!! Nem lehet betelni a gyimesvölgyi szomorúságokkal, a moldvai szépségekkel, a mezőségi fájdalmakkal, a gonosz anya történetével, a török rabolta szép lány históriájával, a vadrózsákká vált lányok fabulájával, a jelképrendszerek művészetével, a gyöngytiszta nyelvezettel, amely tiszta, de súlyos, mert tragédiák szikláit görgeti, és olyan mély bepillantást enged a népélet mélyébe, szakadékaiba, mint kevés más írás. Meztelenítsük le a fogalmakat, fejtsük ki legendaköntösükből ezeket a balladákat, hántsuk le a siker nem mindig eligazító köntösét az egész kérdésről, és legalább megközelítő tárgyiassággal feleljünk a kérdésre: milyen érzés ez? Mintha Amerikában élő, valaha kivándorolt skótok üzennének balladáikkal a hazaiaknak? Mintha svájci olaszok énekelnének, s hangjuk átszállva a határokon, a hazai olaszok értelmét remegteti? Egy moldvai csángó a múlt században beállva Kossuth katonájának, nem tért vissza, hanem letelepedett Magyarországon. Családja sokezer csán80
