Forrás, 1974 (6. évfolyam, 1-12. szám)
1974 / 5-6. szám - EMBER ÉS TERMÉSZET - Szodfridt István: Táj - az idegen szemével
SZODFRIDT ISTVÁN TÁJ -AZ IDEGEN SZEMÉVEL A pusztai tájat, a bugacit, azok is, akik benne élnek, de még inkább azok, akik a messze idegenből vetődnek erre, egyszerűen, s kissé banálisán is, szépnek mondják. A megszokottól eltérőt, a másfajtát, a szokatlant érzik meg benne: van varázsa, íze, csábító ereje, hangulata, ez lobbantja fel az érdeklődést, ez nyitja csodálkozásra a szemet és adja meg az utazás örömét, élvezetét. Olyan föld ez, amelyet nem öveznek gyárkémények, amelyhez az „ősi”, az „eredeti” képzete társul, még akkor is, ha ültetvényeket látunk vagy csatornák szelik át az úttestet, ha az ember kezenyoma lépten- nyomon szemünkbe tűnik. Mert közöttük azért ott van egy darabka a természetből, az ember nem bántotta, ember nem rongálta növényekből, madárvilágból, és ott vannak a pusztai emberek a tanyáikkal, szőrmés szűreikkel vagy kiégett legelőket jártató birkáikkal, gamós botjukkal és kunkalapjukkal. Micsoda szenzáció ez az urbanizált embernek! Nosztalgia támad az ősi, a természetes, a primitív iránt, amikor a levegőt még nem rontotta el a gépkocsik zaja, füstje, amikor a csirke még csirke volt és nem fagyasztott baromfi, amikor még hamuban sütötték a krumplit, s kondérból kanalazták az ételt. Hát ezért van sikere Bugacnak, és ezért jönnek az emberek a pusztába, ezért zötyögtetik magukat a szekéren, és nyelik a port marékszám, és ezért csodálják a bőgatyás csikóst meg a cifra szűrös juhászt. Ezért kéredzkednek fel a szamár hátára, és töretik az ülepüket a nyereg nélküli lovakon. Természetest, eredetit, újat, szokatlant, hamisítatlant kívánnak látni, érezni, ízlelni tapintani, fényképen, filmen, magnón megörökíteni, hogy aztán hazaérve legyen mivel elhencegni, ismerőseiket bámulatba ejteni és romantikus hősnek képzelni magukat. Találóan fejezte ki mindezt egyik német ismerősöm, amikor családjával együtt Buga- con jártunk. — Két év múlva újra jövünk magukhoz — mondta—, de akkor szeretnénk elmenni a másik magyar pusztára, valahova a Tisza túlsó oldalára. Jó lenne, ha oda is el tudna kísérni. — Szívesen — válaszoltam —, de ha már oda megyünk, kerülhetnénk egyet. Fel a Zemplénbe. — Mit lehet ott látni? — kapott a szón. — Szép erdős hegyvidéket, néhány várromot, egy régi várost, aztán szőlőhegyeket és ihat tokajit is — ajánlottam. Egy pillanatra elgondolkodott, aztán kibökte: — Köszönöm az ajánlatot, de ilyesmi van nálunk is, engem a puszta érdekel, mert olyat másfelé nem láthatok.— Azt hiszem, ez a dolog lényege: az utazó mást kíván, mint ami az otthoni környezetében is látható. S hogy ez mennyire igaz, arra bizonyság, hogy együttes kirándulásunk után 6—7 ismerős német család is leruccant Bugacra. Hajtotta őket a kíváncsiság, meg aztán nem akartak lemaradni ismerősöm mögött. Bugacnak és a Duna—Tisza közi tájnak nagy a vonzereje, vagy inkább lehetne. Ha okosan és ügyesen tálaljuk azt, amink van. Mert most még egyelőre csak autóbuszutazásokat hirdetünk, s az egész felkészülésünk a szervezett csoportok fogadására irányul. Pedig ezeken kívül is sokan jönnének. Egyénileg, főként a Balaton mellől. S hogy miért egyénileg, ahhoz a Balatonon nyaraló embert kell jobban ismerni. Azért megy a vízhez, mert fürdeni akar, reggeltől estig a vízben ülni. És éppen ezért nem szereti előre lekötni magát. Kirándulásra is csak akkor gondol, ha borús az idő, ha nem tud a vízbe menni, de nem is esik az eső. Ezt pedig nehéz előre kiszámítani. Sokszor csak akkor határozza el magát az útra, ha elbújik a nap és gyülekeznek a felhők. És Bugac itt kapcsolódhatna a balatoni idegenforgalomhoz. Célszerű és alkalmas kiegészítője a víz melletti nyaralásnak. Hogy nagy a távolság? Hát az tényleg nagy, de csak annak, 70
