Forrás, 1974 (6. évfolyam, 1-12. szám)

1974 / 5-6. szám - VALÓ VILÁG - Zám Tibor: Szeszmesterek (Szociográfia a tiltott pálinkafőzésről)

mindössze 5—6%. Mivel a paraszt megnyúzása sem cél, az állam nem alkalmazza a jövedelemelvonás, az adóbehajtás drasztikus eszközeit és módszereit azon kevesekkel sem, akik a szó régi értelmében földmíves foglalkozású „adóalanyok.” A szakszövetkezeti tagság jelentős bevételeit — például az állattartásból és a gyümölcstermelésből származó bevételeket — az állam nem adóztatja, de azt is elnézi, hogy a progresszív adórendszert kijátsszák (pl. a birtok megosztásával). Említettük a soltvadkerti milliomost, akinek pincéjéből sose fogy ki a bor, a pálinka, kamrájából meg a hentesáru: 11 ezer forint az évi adója. Ezt a mellényzsebéből kifizeti.

A másik körülmény az, hogy a borforgalmi adó kezelését a pénzügyőrségtől a helyi tanácsok vették át. Erre 1971-ben került sor. Azóta a boradót is csak részben lehet megfogni. Ti. a pénzügyőrök a termelők 90%-ánál ellenőrizték az adóbevallást, és nem átallották megkeresni az eldugott hordókat. A tanácsok adóügyesei a termelőknek legfeljebb egyharmadához jutnak el, s bizonyos, hogy civil foglalkozásuk meg lakóhelyi elkötelezettségük miatt nem tudják úgy ellátni a feladatot, mint elődeik. „Ahol a készletet felmérjük, ott 70%-os többletet találunk” —tájékoztat egy adóügyi csoport- vezető.

Nem mellékes körülmény, hogy az utóbbi öt esztendőben — miközben a vám és deviza ügyek is megsokasodtak — a pénzügyőrség létszáma Bács-Kiskunban a felére csökkent. Most tehát idő is, ember is kevesebb jut a zugfőzdések elleni küzdelemre. Hiteles forrásból származó információ szerint a pénzügyőrök jórészt társadalmi munkában, szabadnapjukat feláldozva derítik fel a zugfőzdéket.

Az eddigiekből kiszűrhette az olvasó, hogy a szakszövetkezeti községekben a rendkívül erős magánérdek a társadalmi érdekkel, az államérdekkel szemben is érvényesül. Ez annál inkább lehetséges, mert a választópolgárok voksaival életre hívott helyi tanács — az ellentétes érdekek ütköző pontjába kerülvén — egyben s másban a magánérdeknek gazsulál. Ez a harmadik körülmény, amit említenünk kell. Ezzel magyarázzuk, hogy a zugkimérők, az ún. „bögrecsárdák” is nyíltabban működnek, mióta a borügyeket a tanács kezeli. A helyi tanácsok reagálása: hallgatólagos tudomásulvétel vagy kényszerű mea culpa — ha újságíró szaglászik a bögrecsárdák körül.

De nem aktívabb a tanács a zugfőzdésekkel szemben sem. Példának hozzuk Bocsát. Ebben a községben, ahol az egy főre jutó cukorfogyasztás kb. 1 mázsa, a lepárolt szesz 1 ezer hektó, az adócsalás összege 8 millió, a szeszmesterek „tiszta” haszna 2,5—3 millió körül van, a tanácselnök nehézményezi, hogy a bócsaiak vannak terítéken, noha ezek az emberek később kezdték el a főzőcskét, mint a keceliek vagy a soltvadkertiek. A tanácsi vezetők — arra hivatkozva, hogy a tiltott pálinkafőzés a pénzügyőrség meg a rendőrség dolga — igyekeznek a felelősséget is áthárítani vagy megosztani. „Elismerem, hogy a községi vezetőket felelősség terheli, de nemcsak azokat” — fogalmazza meg a titkár a cáfolhatatlan igazságot. Igaz, hogy a végrehajtó bizottságnak van egy határozata — „különös súlyt kell helyezni a pálinkafőzők felkutatására s ezen tevékenység leleplezésére” —, de a végrehajtásnak nincs biztosítéka, mert a magánérdek sodra olyan erős, hogy kényelmesebb vele sodródni, mint megállításával kísérletezni. A zöldhalmi tanyavilág, amely a tanácselnök választókörzete, s a szeszszindikátus legszervezettebb góca. „Ha jelentgetem őket, legközelebb nem választanak meg” — mondja ki az elnök a tanács passzivitása hátterében rejtőzködő igazságot.

60