Forrás, 1974 (6. évfolyam, 1-12. szám)

1974 / 5-6. szám - Raffai Sarolta: Morzsahegyek (Kisregény, befejező rész)

dent megnyomorító-zsugorító éjszaka szánalmas odúkká szegényíti az otthonokat. S óriássá hagyja növekedni az embert, pusztán mert eleven. Az ember árnyéka hosszú, engedelmesen keringél, s átvetődhet bármely kerítésen könnyen. Az ember tétova lábai alatt öntörvényeikről árulkodnak domború, s homorú út, lapályok parányai, s dombok félszeg, alig érzékelhető hullámai — az ember a legyalultnak hitt síkság apró titkainak szemhunyorító részesévé lesz: tudja, amit tud.

Lábai reszketnek, s gyomra mintha feszesre fújt léggömbként ringatózna a bordakarám keserű keménysége védelmében. A folyosón mellbelöki a tavaszi reggel hideg szigora. De a kerékpár a tornác végén kushad, meg sem szárítkozott még, s a Fiú a kerekek sárkoloncait gyötri fél tenyérrel, levegőt fúvat a gumikba, s homlokát töröl- geti közben. Újra a nyers vízzel megszívatott spongyához menekül, azután minden ajtót gondosan tesz be maga mögött.

Az utcán csak éppen éled a mai nap. Az se baj, ha túl korán érkezik az ember. Talán éppen így lenne jobb — mindegy most már. A pedál engedelmes, a tengely tisztesen zsírozott, röpíti, pedig térdei az első utcát lehagyva is reszketnek már, combja izmaiban aprócska fékek sokadalma munkál. De a járda kövei, s a kerítésromboidok hátrálnak így is: előle, miatta. Ilyenkor nincs még forgalom, ilyenkor még nem a közúti betyároké a világ. Ahhoz hidegen harmatos az áprilisi reggel.

Szélesre tárt a csarnok ajtaja, mint mindig — nyolc keserves hónapon át—, a Fiú az épület oldalához löki a kerékpárt, az meginog, lassan roskad le. Ő már az olajos lila árnyak világában lépked szédelegve éhségtől és fáradtságtól, álmatlanságtól — csak a fehér fényű dühök tartják hegyesen.

Azok hárman egy csokorban állnak. Sisák szőke feje az egyenetlen magas oldalszárnyak fölött kupola — most meg éppen magasra tartott, az arcon elferdült mosoly.

— Dobta a csaj — mondja. — Figyelitek? Csak rá kell nézni.

A Fiú testét rugók lökik előre.

— Szemét — mondja rekedten, s ökle meglendül. — Féreg.

Sisák orrcimpáján vércsepp rezeg pirosán, gömbölyűn, mint egy ribizliszem.

Azután már csak liheg a Fiú, reménytelenül hadonászó karjai között az idegen test furcsán vaskos izmai, ökle egyszer — egyetlenegyszer lágy részbe nyomul. Ő maga rongycsomó — sikoltó fájdalmakkal, nyílallásokkal tele. S amint előre dől, válla hegyén, hátán, veséin gyúlnak ki újabb tűzforró gócok — azután már csak lüktető foltok egymásba olvadását érzi.

— Elég volt — mintha Törpe hangja sikoltana —, elég, vadállat!

Újabb ütések puffanásai — de ezek már nem őt érik. Szeméből kitöröli a ragacsos, langyos nedvességet, megfordul. A két kölyök Sisákon csimpaszkodik.

— Már a tegnap esti is piszokság volt — lihegi Sutyi. — A gyomrom fordult föl.

— Te . .. alamuszi . . . te ... pofázni mersz?

Sisák Sutyira ront. Törpe hátulról ugrik a nagy darab kamasznak, s rúgja, ahol éri.

— Szégyellem, hogy ott voltam. Szégyellem!

Sisák elordítja magát.

A Fiú kitámolyog a csarnokból, kerékpárját üggyel-bajjal emeli, s már indulna az utca felé, amikor embereket lát közeledni. A Mestert, meg még két szakit fölismer, sötét öltönyös kísérőiket nem. A melléképületek felé menekül.

A jövevények most hallják meg Sisák újabb elnyújtott, rekedt üvöltését — rohannak.

A Fiú megszabadul, ráügyeskedi keservesen reszkető magát a nyeregre, s hajt egyenest a kapunak, nem a város, de a Duna felé vezető útra kanyarodik. A kerékpárt csak nagynehezen tartja egyenesben, dülöngél.

40