Forrás, 1974 (6. évfolyam, 1-12. szám)
1974 / 5-6. szám - Raffai Sarolta: Morzsahegyek (Kisregény, befejező rész)
borzongások lepik meg a Fiút, foga össze-összekoccan: fázik. Mozdulatai lassulnak, keze erőtlen: sokáig fent volt az éjjel. A vasajtó zárva: sötét tilalom — s a felnőttek a maguk dolgával törődnek. Csak a Mester szeme járja meg a négy tanulót figyelmesen ezen a délelőttön többször is. — Fáradt vagy? — kérdezi déltájt a Fiút. — Egy kicsit. — Na jó — mondja a Mester. — Elmégy a paprikások garázsába, a Híd utcába, Kákonyit keresed. Megmondod neki, hogy este várom. A Fiú már törölgeti a kezét. — Még valamit — lép közelebb a férfi —, nem kell visszajönnöd. Hazamész, kialszod magad. — Köszönöm, de ... — Én küldtelek. Ha keresnek, vállalom. Eredj. A Híd utca nyáron is árnyas és hűs — ilyenkor meg éppen borzongatóan nyirkos még. A falak talajvízzel szívják meg magukat, s dülleszkednek a járdaszegély fölött részegen, tetőig foltosán, s az árkok selyemzöld partján csokrokban sárgul a gyermekláncfű pihés aranya. Sajátos az utca levegője: a folyó közeli holt ága szelíd aromákkal fűszerezi. A Fiú nagyokat szippant belőle. Az üzenet bizonnyal csalás — elmenekíti őt a többiek közeléből. Történt valami reggel, mielőtt megérkezett volna? A közeg feszes, amelyben az ember járkálni, hajladozni, dolgozni kényszerül — feszes, akár a hólyagossá fúvódott fólia, hogy ököllel se tépheti meg, hasztalan lendíti karját. Átadja az üzenetet, az idegen szaki jó lélek, értőn mosolyog. Még mindig csak dél van. A gimiben negyven perc múlva csöngetnek ki — Eszter negyven perc múlva szabadul. A váratlan, ajándékul kapott idővel nem tud mit kezdeni a Fiú, a kerékpár pedálját pörgeti. Végül körbe karikázza a várost. Megnyílnak, majd összezárnak az utcák, amint torkolattól torkolatig jut — a házak parányiaknak tűnnek így, ha csak elsuhan közöttük —, nyitott ablakaik szánalmas erőlködéssel szippantanak fényből, tavaszból, áprilisból valami keveset. Á Fiú eléri a barokk teret újra, hurokvonalban kering, azután egy teherautó előtt szabálytalanul tér le a gimnázium utcájába megint. Hallja a gépkocsivezető kiabálását — nevet. Azután hirtelen fékez, a könyvtár melletti bokrosba húzódva figyel. A csengő megszólal végre — ugyanúgy berreg, mint egy évvel korábban, az ajtó- csapódás hangjai ugyanazok —, mintha semmi nem változott volna. Lányok és fiúk özönlenek az utcára kék köpenyekben, mozdulataik szélesek, hevesek, fontoskodók — csöppet sem meggondoltak —, a magukat öntudatlanul is védetteknek, sérthetetleneknek érzők mozdulatai. S kitódulnak a volt osztálytársak is — az arcok alig változtak, a hangok színe se igen. Ugyanazokat a neveket hallja emlegetni: Baradlás, Beppe, Gülü, Röfi, Smaculi ... — a tanárok, a szigorúak és engedékenyek, a becenévvel kitüntetettek, a legkedvesebbek. Egy év alatt semmi sem vész a múltba . . . semmi. A Fiú szeme bepárásodik az erőlködéstől: Esztert nem látja sehol. Azután másik osztály tanulói jönnek, s oszlanak szét, egy csoportból egyedekké válva — a Fiú kedveszegetten szabadítja ki kerékpárját a bokrok ágai közül, a kavicsok nyüszítenek léptei nyomán. — Ambrus! Megáll, oldalt kapja a fejét, menekülne. Vakarcs kapaszkodik a könyökébe, az osztály picije. Ő még a régi. — Nahát, ezer éve nem láttalak. Szevasz — nyújtja a kezét. A Fiú megrázza, s kínban feszeng. 35
