Forrás, 1974 (6. évfolyam, 1-12. szám)

1974 / 5-6. szám - Raffai Sarolta: Morzsahegyek (Kisregény, befejező rész)

diken kereszt. A kereszttel jelölt cédula boldog tulajdonosára vár a nemes feladat — jelen esetben az ítélet végrehajtása. Parancsoljatok — intett Sutyinak, meg Törpének. — Szabad választani.

Azok ketten egymás után vettek ki egy-egy hengert, majd Sisák nyúlt a sapkába. Azután félrelépett.

A Fiú előbb rájuk, majd a maradék cédulára nézett.

— Te új haver vagy, még húznod se kellett — mondta Sisák nagylelkűen. — Nos, nézze meg ki-ki a magáét.

A Fiú tétován állt, egyik kezében a kis papírhenger, másikban a viseltes sapka. S körülötte a három, össze-összevigyorgó kamasz. A sapkát Sisák búbjára ejtette, s kihen- gerítette a cédulát. A grafitceruzával firkantott kereszt szinte ágaskodott a papírdarabka közepén. Meghökkent.

Azok hárman dülöngéltek a kacagástól, vakfehér papírjaikat lobogtatták. Törpe széles mozdulattal tépte össze a magáét, a túlságosan eleven örömmel hunyorított Sutyira, mintegy intette, hogy kövesse példáját. A Fiú szeme gyanakodva járta meg őket, s az apróra tépett papírcsipetkék lassú hullását figyelte. Valami nincs rendben, nincs rendben, esküdni mert volna, valamiként rászedték ... de miért? S hogyan?

Sisák, akár egy mennybe lépő karmester, intett:

— Vállra vele!

A Fiú hasztalan kapálózott, megragadták, fölemelték.

— Fláromszoros hurrá!

A Fiú szédült, zengett a csarnok. A reggel hideg fénypászmái elfehéredett arcát tapogatták. Fázott. Sisák karja lazán támasztotta meg a vállát, amikor újra földet ért.

— Három hónapot kapsz rá, kispajtás. Három egész nóhapot. Érthető? — mondta, s vigyorgott elégedetten.

A Fiú tétován pislogott.

— Fantáziátok van — mondta bizonytalanul. Az igen.

— Remélem, neked is — vágta rá Sisák hetykén. — Nagyon remélem, hogy bátorságod is lesz hozzá.— Ráhunyorított a másik kettőre, s azok visszahunyorogtak. — Ha mégse lenne, hozzásegítünk, ígérem.

— Micsoda hecc! — hajtogatta Törpe. — Állati. Állati hecc.

Anya mostanában megint gyakran túlórázik — csaknem naponta—, járása határozottabb, rugalmasabb, mint az elmúlt hónapok folyamán, szeme újra melegen fénylik. Arca lágy — nem bátortalanul, megereszkedetten az, sokkal inkább a megbékéléstől. A Fiú minden este reménykedve fülel: várja a kapu nyikorgását, az udvar kőkockáinak kopogó üdvözletét, amint Anya végigsiet rajtuk, de a másikra, a puha, biztonságos léptekre hiába vár.

Anya pedig hallgat. Nem keserűen, titokzatoskodva inkább.

Valamelyik este későn jött haza.

— Sajnálom, Péter — szabdalta idegessé hangját a telefon —, sajnálom, kisfiam, de ma. . . a kollegáimmal kell vacsoráznom. Munkahelyi rendezvény.

— Igen, Anya.

— De igazán nem bánod?

— Legfőbb ideje. Dehogy bánom.

Anya hangja elvékonyodott.

— Ezt hogy értetted? Minek legfőbb ideje?

— Hogy jól érezd magad. Hogy kikapcsolódj egy kicsit.

Anya hosszan hallgatott, a Fiúig szapora lélegzésének nesze jutott csak el.

— Anya?

26