Forrás, 1974 (6. évfolyam, 1-12. szám)
1974 / 4. szám - SZEMLE - Veress Miklós: Szepesi Attila: Hegedős-ének
S az öregúr, a kezdeti heveny ellenszenv után, egyre jobban megkedveli ifjú menyét, mígnem észreveszi, hogy vonzalma már szerelem. Ez a szerelem azonban mindvégig az ő titka marad, nem árulja el, még egyetlen mozdulattal, egyetlen szóval sem. Almási Miklós mutat rá kritikájában (Játékos küzdelem a bizonyosságért, Új írás, 1973. 11. sz.) arra, hogy Déry idős Írójának vonzalma abban különbözik a „naplemente előtt” érkező kései szerelem hagyományos, Ibsen, Hauptmann vagy Martin du Gard révén ismert ábrázolásától, hogy nem követi szerelmi történet, szerelmi kaland. Pusztán a hős lelkében zajlik. s a belső világban hoz csak létre változásokat. Ezek a változások azonban igen alaposak: a kései vonzalom tektonikus rengései emelik ki az öreg írót korábbi közérzetéből, szkepsziséből, s keltik fel benne — a végső bölcsesség birtokában is — az élet és a világ iránti érdeklődést. A fiatalasszonytól, Catherine-től el kell szakadnia, az érdeklődés, a kései érzelem váratlan nyeresége azonban megmarad. S ez serkenti újra munkára, alkotásra az idős írót, ebben a vonatkozásban a kisregény íróját magát. Mert ami az alkotó munka gondjairól és öröméről, emberségéről és erkölcséről e kisregényben olvasható, az már a történettől függetlenül, Déry Tibor művészi elveire és etikájára utal. A hős és alkotója tudatában van a mesterség nehézségeinek. „Néha úgy tűnik fel nekem munkám: mintha egy egyiptomi kőgúlát óhajtanék felrakni, hegyével a földre” — olvassuk az írói hivatás hatékonyságát és a mesterség törvényeit egyaránt kételyekkel kommentáló író vallomását. Déry azonban vállalta ezeket a nehézségeket, nem tért ki előlük, birkózott velük. S visszatekintve pályájára ezért szólaltathatja meg az önérzet szavát: „Sok turpisságot követtem el életem során, főképp minősíthetetlen ifjúságomban, de mesterségem dolgában sohasem engedtem természetes gyávaságomnak, sem megvesztegetésnek, sem erőszaknak.” így aztán az öregkor váratlan érzelmi viharát is bölcsen és férfiasán viselheti el: a Catherine-nel véget ért passzív kaland, amely csupán a szív titkos kamráinak köznapi csendjét verte fel, végül is az élet és a munka kedvét és felelősségét újította meg. S az apró kajánságok, titkolt szorongások, egy kudarcokba és félelmekbe temetkező élet bénult tétlensége után az íróasztalhoz vezetett. A regényhős sorsának eme fordulatában az író vallomása ölt alakot: Déri az alkotó munkában látja azt az eszközt, ami az öregség szörnyű kihívása és rontása ellen oltalmat ad. S a munkába vetett hit egyszersmind a szkepszissel is perlekedik, az értelmes életbe vagy ennek lehetőségébe vetett bizalmat előlegezi. A Kedves bopeer ezért a szkepszisnek és a bizalomnak, a kételynek és a reménynek azt a polémiáját folytatja, ami már a korábbi regényekben is jelentkezett. Nem jelent írói fordulatot (ezt néhány kritika túlzó hangsúlyaival szemben kell megállapítanunk!), nem vonja vissza A kiközösítőben vagy az ítélet nincsben kifejezett szeptikus szemléletet, de nem is tagadja meg a reményt, amely már az író vállalkozó kedvében is testet ölt. S bizonyos, hogy a vállalkozó kedv évtizedes kontinuitása meg az új regényben alakot öltő bölcs, néhol már-már derűs irónia új hangsúlyokat ad a reménykedés szólamának, s derültebb világot rajzol a másfél évtizede írott G A úr X-ben sötét látomásai, szorongásos ellenutópiája után. POMOGÁTS BÉLA SZEPESI ATTILA: HEGEDŐS-ÉNEK Vannak költők, akik akkor is csavarognak, ha rájuk zárják az ajtót, fölismerve az utak végtelenségét. Ilyen Villon-utód-költő Szepesi Attila is: első kötete az 1970-ben megjelent Az üveg árnyéka utazással, útrahívással kezdődött. Most, amikor a Magvető kiadónál megjelent a Hegedős-ének, fölmérhetjük nemcsak azt, hogy az elmúlt években hány utat csavargó« be, de azt is, hogy rájött (s a második kötet java verseiben költőileg is fölfedezte): a költői témát nem szabad leszűkíteni a valóságos emberi utazás, életcsavargás mozzanataira, ez csupán mintegy előzménye, próbatétele annak a vándorlásnak, melyre önmagában indul a költő, nem kívül hanem belül keresve a szabadság útjait. „Énekeim megkeseredtek szavaim számon kisebzettek csuklásba és nyögésbe fulladt mi virtus volt a költemény a fúdd-el-jó-szél megfakult már harag hajrá és tente-tente szavak vízesés-tiszta rendje mi jön? A BELSŐ VÁNDORÚT”. A Moldovai Mihály hegedős emlékére írt, címadó versnek utolsó előtti két versszaka egyszerre becsapódó és táruló kapu. Bezáruló kapuja egy vigassággal és keseredéssel megélt korszaknak, a kocsmáról kocsmára szomjas versvitézek, a hórukkfiúk és kóckaták idejének, annak a harminc évnek, melynek eseményeit hol csendesedő derűvel, hol regősök modorában, modern hegedősként regéli. Az első kötethez képest nem a megélt vagy megélhető valóság változott meg döntően, hanem a költői szemlélet, az vált szimultánná. Míg Az üveg árnyéka költeményeiben a modern versbeszéd, a történelmi tudat, az örökös vándorút, a sokszori invokáció egy-egy külön való cél volt, míg a költői fegyvertárból egy-egy eszközt csak meghatározott témához tudott használni, a Hegedős énekben (annak érezhetően e költői szemléletváltás után született verseiben) nem 90
