Forrás, 1974 (6. évfolyam, 1-12. szám)

1974 / 4. szám - SZEMLE - Pomogáts Béla: A hit és a kétely regénye (Déry Tibor: Kedves bópeer...!)

ton mutatkozik meg drámai erővel, mennyire széjjelválhatik a termelés technikai és gazdasági irányítása, illetve társadalmi és politikai jellege. Nyers, elemi, egyszersmind sarkalatos igazság­ként bukkan elő, hogy az emberi viszonyok min­dennapos újratermelődését és személyes átélé­sét, megítélését elsősorban a társadalmi (szociá­lis) beruházások és az üzemi demokrácia befolyá­solják. A szintjük, a kiterjedésük, a működésük. Egyetlen megdöbbentő példa erre. Szegváriék tudják, hogy a KGST-program keretében dol­goznak. Keményen, hasznosan, hibátlanul. De azt is tudják, hogy „már hiába” szólnak és kérnek huszadszor: az öltözőjük néhány ócska bádog­szekrény, a mosdójuk két-három csöpögő víz­csap, a mellékhelyiségük undorító és használ­hatatlan, a normás fütyül rájuk. Saját szocialista nagyüzemükben. Nem állítják szembe a két tényt. Csupán átélik. De az egyenlőtlenség, ami az „adok” és a „kapok” között feszül, fenntartja, újratermeli a korábban átélt torzulást. Megerő­síti a bénító tapasztalatokat, hiedelmeket is, amelyeknek elriasztó kulcsszava a „rabszolga­meló”, az „urak”, a „hiába”. Tévedés ne essék azonban. László-Bencsik nem ezt a minőséget mutatja egyedülinek vagy meghatározónak a mai életben. Nem is festi csupa sötét, komor színnel a képet. Csak éppen nem a gyorsabban mozgó és magasabban elhelyezkedő jelenségek felől néz erre a világra. Fordítva jár el. A lassú mozgások, a mélyen húzódó rétegek, a „lápi emberek” hétköznapjaiból néz fölfelé. Műve, amelyet „szöveggyűjteménynek” is nevez, ezért jó és nélkülözhetetlen lecke és is­kola. Nem a tényeit, az anyagát, hanem a szelle­mét, a szemléletét kell és érdemes eltanulni. Ebben áll a haszna és a rendeltetése. (Szépiro­dalmi Könyvkiadó, 1973.) SZÉKELYHÍDI ÁGOSTON A HIT ÉS A KÉTELY REGÉNYE DÉRY TIBOR: KEDVES BÓPEER ...! Déry Tibor kései műveiben: a G A úr X-ben, A kiközösítő, az Ítélet nincs és a Képzelt riport egy amerikai pop-fesztiválról kötetei­ben a szkepszis és a remény vívja harcát. Az író — végigpillantva a történelem menetén és saját emberi sorsán, latolgatva az emberiség jövendőjé­nek várható fejleményeit — keserű kiábrándu­lást érez; ezt a kiábrándulást azonban mindig a feltámadó és a szkepszissel viaskodó remény követi. Sajátos vita szövi át ezeket a regényeket egy sokat látott és tapasztalt író belső vitája, ame­lyet éppen tapasztalatainak kiábrándító sugallatai­val folytat, s amelyben a belső béke kivívásának, az életmű további építésének lehetőségét keresi. Ebben a vitában nem kevés a fojtott szorongás, az iróniával palástolt tragikum. A tökéletes nyelv, a fölényes biztonsággal kezelt forma mögött ez a belső küzdelem ad különös erőt az alkonyi köz­érzetből születő műveknek. Az új kisregénynek: a Kedves bópeer-nek is. A Kedves bópeer is a szkepszis és a remény küzdelmének könyve. Az „öregség” regénye, „átélt riport” az öregedés gondjairól és gyötrel­meiről. Mai irodalmunkban nem társtalan vál­lalkozás, hiszen Vas István, Zelk Zoltán és Illyés Gyula késői költészete, valamint az utóbbi Kháron ladikján című regénye is az öregedés szorongató élményeivel viaskodik. Azt keresi, hogy miben találhat oltalmat és vigasztalást a pusztulás ellen tiltakozó emberi szellem, midőn számot kell vetnie az elkerülhetetlen véggel, s tapasztalnia kell a test hanyatlását, az idegek és az emlékezet sérüléseit. Déry velük kezd „köl­tői versenyt”, a maga módján: ironikus regény­ben számolva be az öregség közérzetéről, szo- rongatásairól. Hőse idős író, akár önarcképnek is felfoghatjuk, aki testi hanyatlását, az öregség fizikai s lelki jeleit módszeres érdeklődéssel figyeli meg önmagán. S akit a szaporodó jelzések egyre inkább kétségbeesésbe taszítanak. Re­ménytelenül és szorongva tekint a világra, a Déry-írásokból jól ismert szkepszissel fordul környezetéhez, az irodalmi élethez, a társada­lomhoz, ismételten hangot ad kételyeinek. Mindennel leszámolt, leginkább férfikorának világmegváltó hitével, küzdelmeivel. „Nemes eszmék? — kérdi iróniával, szkepszissel s bizo­nyára kétségbeeséssel is. — Vedd sorra őket: csak arra jók, hogy meg nem állíthatóan vért sajtoljanak ki az emberiség körme alól. Arra, hogy fedőnevük alá rejtőzzék a hatalmi vágy őrjöngése. Ha emberhúsnál egyéb táplálék nem volna a földön, s embervérnél egyéb ital, annyi nem fogyasztatnék el belőlük egymás mészáro­lása útján, mint a nemes eszmék szolgálatában. A nemes eszmék bejárják a városok s a mezők útjait, jámbor testtartással, céljuknak megfele­lően összehajtogatott ábrázattal, s aki kísére­tükbe szegődik, abból előbb-utóbb óhatatlanul vagy gyilkos, vagy áldozat lesz. A nemes eszmék a szadizmus legügyesebb kerítői. A nemes esz­mék .. Az öregurat már csak a kajánság és a káröröm tölti el némi indulattal és izgalommal: kor- és és pályatársainak hanyatlását fürkészi, s apró bosszantásokkal adja tudtukra, hogy észrevette rajtuk a múló idő pusztításait. Ám ugyanilyen kaján és álnok érdeklődéssel figyeli sajátmagát, iróniája elsősorban önirónia, s kíméletlen őszin­teséggel tartja számon azokat az apró veresége­ket, melyeket rámért az öregedés; az önbiza­lom, az emlékezet, a személyiség kisebb-nagyobb sérüléseit. Aztán egyszerre minden megváltozik. Fia, akit Svájcban taníttat, hogy fiatalos életerejével és hangosságával ne zavarja az otthoni nyugalmat, az írói műhely békéjét, fiatal feleséget hoz haza. 89

Next

/
Oldalképek
Tartalom