Forrás, 1974 (6. évfolyam, 1-12. szám)
1974 / 4. szám - MŰHELY - Halász Géza Ferenc: Zsigray Julianna - egy beszélgetés tükrében
pénzt a kiadónál a saját számlámra, most átmentek az utca túlsó oldalára, ha véletlenül találkoztunk. Volt valami a levegőben, ami körülvett, de nem tudtam, hogy mi ez. Épp nemrég jutott az eszembe: a Horthy-rezsimben azt mondták, hogy zsidó vagyok, a személyi kultusz éveiben grófnő voltam, most pedig nincs más; jelenleg tehetségtelen vagyok. Bölöni Györgynek egészen más volt a véleménye, de ezt már nem bizonyíthatja. Szóval, 1948 után elmentem egy üzembe dolgozni. Komolyan mondom, csuda jól éreztem magamat. Szerettem volna megírni ezeket az élményeimet. 1955-ben aztán történelmi témára kaptam szerződést a Zenemű Kiadótól. Régóta dédelgettem magamban azt az elhatározást, hogy feldolgozom a legendás hírű magyar hegedűs, Reményi Ede életét. Ezt viszont megelőzte először Erkel Ferenc, majd — nem szívesen gondolok rá— Lehár Ferenc életregénye. — A szórakoztató regények rendre több kiadást értek meg, néhányat megfilmesítettek. Minek tulajdonítja a sikersorozatot? — Nem tudom pontosan, hogy van ez. Zilahynak még nagyobb sikere volt. Szegény Móricz Zsigmondnak viszont — akit imádtam és mindent elolvastam tőle — állandóan anyagi gondokkal kellett küzdenie. Pedig olyan tehetség sütött ki belőle, ami egyedülálló. — Mivel magyarázható, hogy annyian és különösen a középosztályba tartozó nők olvasták Önt? Közvetlenül az érzelmekre akart hatni, avagy a stílusában keresendő az ok? — Egyik barátom szerint kezdetben igazán jók voltak a novellák, de utána visszaesett a színvonal, „benyálaztak” bennünket. A szerkesztői üzenetekben az édesanyát például csak nagybetűvel lehetett leírni és más giccses dolgok is hatottak. Az ember hozzázüllik ehhez, ha sokáig csinálja. A mindennapi újságírás szelleméből nehéz volt kikeveredni, amikor hazamentem este, hogy írjak. Mégis sikerült elérni, hogy ne unjanak rám az olvasók. Az először folytatásos formában megjelenő regények minden egyes részében kellett lennie feszültségnek, valami fordulatnak. — Rendszeresen írt? És mennyit naponta? — Ha jól megy, akkor hét gépelt oldalra telik. Ez a fajta nagyon sima stílus, lassan alakul. Mindennap kell valamit írni, ahogy Kosztolányitól tanultuk. Akár egy sort is. Ugyanakkor rengeteget javítok. Amikor pedig eltelik egy év, az egészet szeretném elégetni. — Vajon miért játszik olyan nagy szerepet a véletlen, a sorsszerűség a műveiben? — Erről nem tudok. A véletlenszerű találkozások viszont gyakran előfordultak abban a társadalmi körben, amelyben mozogtam. Egy ember- csoport tagjai nagyon sokféle szállal — gazdaságilag és szórakozásban — kapcsolódtak egymáshoz. — A művészi alkotásban viszont joggal számonkérhető a véletlenek indokolása. — Akkor én most hajlandó vagyok elismerni, hogy ebben vétkeztem. Velem sok véletlen fordulat esett meg. Úgy kezdtem el filmet írni, hogy kiküldtek riportra egy női producerhez. Azt kérdezte tőlem, hogy nincs-e kedvem a forgatókönyvekhez. Nem értettem hozzá. Majd megtanítunk rá — válaszolta. Az első ilyen film rögtön egy szép franciás mű lett, a Tóparti látomás. — Szinte minden változatot sorra vesz: beszél az első, a visszatérő, az öregkori, az egykorúak közti, az idősebb férfi és fiatalabb nő közti szerelemről. Mekkora erőt tulajdonít ennek az érzésnek az ember életében? — Nem kimondottan szerelmes regények ezek. Gondolja el, hogy mi volt 79
